Théâtre des Champs-Élysées, Paris
A jeges és kaotikus francia fővárosban két magyar együttes kínálja koncertprogramján a Champs-Elysées színházban a klasszika két nagy klasszikusát. Egy szikrázó életút végén, mintha csak csodálatos operáinak lenne egy felvonása, a Requiem és a szerző legutolsó szimfóniája együtt még jobban kifejezi a halálon túli megváltást.
Egyszerűen és szelíden indul a C-dúr „Jupiter” szimfónia, No.41, K.551 Allegro vivacé-ja, mely hamarosan az elegáns hév és a kényes illem éles kettősségét állítja szembe. Quentin Hindley biztos kézzel, sóvárgón és robbanékonyan irányítja a Miskolci Szimfonikus Zenekart – mosoly a könnyek mögött. A hatás, amelyet a baljóst és éneklőt váltakoztató játék kelt, zavarba ejtő; ez hozza az első tétel valódi sikerét. Majd a pasztorális nyugalmú Andante cantabile megdermeszti a közönséget a teljességet kereső, oda-odaszúró visszhang-effektusokkal, melyek boldog végkifejlethez vezetnek. A hízelgő menüettet követően visszatér az élet fenséges forgatagának alapgondolata, mely a szellemet annyi érzelemmel, lendülettel, vidámsággal hatja át. A Molto allegro fináléban a büszke és méltóságteljes zenekar nagyon pontosan adja vissza a csodálatos crescendót, mely egyszerre alázatos és mindenható; a félbeszakadt, elmaradt ölelések visszaidézője… A Jupiter a Don Giovanni pályáján kering tovább (melyet a szerző kevesebb mint egy évvel korábban, 1787-ben komponált).
A Requiem kezdése az érzékeny lelkületűek számára még meghökkentőbb élményt ígér. Legelőször, a fagott halvány fényénél, a gyengéd Introitus-nál Sylvia Schwartz elbűvölő szopránjával találkozunk. Mintegy ugyanazon kegyből részesülve, a Nyíregyházi Cantemus Kórus igen egységes hangzással lép színre, melyet végig megtartva jut el a Kyrie borzongató csúcsaiig. A hangtömeg, melyet a zenekari irányítás még inkább kiemel, tovább növekszik a szédítő Dies Irae-ig, melynek feszültsége rémisztő – egészen addig, amíg a többi szólista: a szép hangszínű, nemes basszus, Bakonyi Marcell, a könnyed és szellemes tenor, Megyesi Zoltán, valamint az erőteljes, lírai alt, Elodie Méchain végül felfedik a szent szöveg lényegét:
Mors stupebit et Natura Hökken Halál és Természet
cum resurget creatura ahogy a Teremtés ébred
judicanti responsura. Felelni a Vádló-széknek.
(részlet a Tuba mirum-ból)
Krisztus eljövetelének leírása a Rex tremendae-ig vezet, mely rövid és lehangoló, akár egy téli nap… A Recordare kísérteties éneke és álomszerű előjátéka már azt a hatást kelti, mintha ez a requiem egy színes, harmóniákból szőtt ágytakaró lenne, mintegy szintézise egy végcél nélküli bolyongásnak. A kórus és a zenekar csodálatosan, tiszta hangzással vezeti végig a vezérfonalat, miközben szigorúan zenei téren a liturgia mélységes-emberien kifejező hangot üt meg, mely az emberfeletti témáról is természetesen szól. A kompozíció zsenialitásának köszönhetően szent tüzet őrző hellyé alakul át a színpad („cor contritum quasi cinis”: hamuvá tört szív) a Confutatis-ban a varázslatos kórus- és a közös imát kísérő zenekari hangzás révén, hogy elérkezzünk az első igazi csúcsponthoz, a Lacrimosá-hoz. Innentől kezdve a Jupiter szimfóniában is tapasztalható zűrzavar tovább nő az Offertórium-ban, melyben a kórus felváltva hol megkínzott és megszelídült, szívet tépő és angyali…
Ugyanígy botlik meg az esendő ember nap mint nap. Azonban, ha sikerül felemelkednie az Agnus Dei-ig, mely Mozartnál igen súlyos és dermesztő hangzású, akkor megláthatja a Lux aeternát, a végtelen fényt a fúgában, melyet a Miskolci Szimfonikus Zenekar vonósai biztos kézzel bontanak ki: a barokk jegyében való lezárásként, ám a végső hangok mégis a szabadkőműves zene világa felé nyitnak, valószínűleg a haldokló zeneszerző utolsó örömeként.
Forrás: François Cavaillès – www.anaclase.com