Malina János
A Miskolci Szimfonikus Zenekar Maestro bérletének január 26-i hangversenyén, a Művészetek Házában Szabó Soma és Török Levente vezényletével két zeneszerző: Vajda János és Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij műveit hallhatta a közönség; a szimfonikus zenekar mellett a nyíregyházi Cantemus Kórus (művészeti vezető: Szabó Soma) és Sándor Csaba baritonista lépett a dobogóra. Az első részt teljes egészében Vajda János kompozícióinak szentelték: előbb három a cappella kórusmotettája hangzott fel Szabó Soma vezényletével, majd a szerző Sinfonia című, kórust és énekszólistát is foglalkoztató új kompozícióját vezényelte – két nappal a nyíregyházi ősbemutató után – Török Levente. A szünet után ismét ő állt a karmesteri pulpitusra Muszorgszij Egy kiállítás képei című műve Ravel-féle zenekari átiratának dirigenseként.
Vajda János nemzedékének kiemelkedő operakomponistájaként írta be nevét a magyar zenetörténetbe, emellett pedig két további vokális műfaj, a dal és a kóruszene áll életművének középpontjában. Az utóbbi műfajban írt kompozíciói – Orbán György és Gyöngyösi Levente műveivel együtt – ugyancsak az utóbbi évtizedek legkiemelkedőbb teljesítményei közé tartoznak. Hogy a kórusra való komponálás mennyire bensőségesen ismert, elsődleges kifejezési forma Vajda számára, azt a most előadott három latin szövegű motetta, az O vos omnes kezdetű responzórium, az Ave verum corpus című himnusz és az ujjongó-dicsőítő 117. zsoltár is megerősíti. Ezekben a tőle megszokott invencióval és frissességgel szólal meg, annak ellenére, hogy az első két mű tartalma fájdalommal, illetve tragédiával terhes, hiszen a Megváltó szenvedéséről és haláláról, illetve az efölött érzett gyászról van szó bennük. Vajda János zenéje szenvedélyes és életteli, amivel érzékeltetni tudja, hogy a szenvedő, gyászoló ember is méltó a figyelmünkre, részvétünkre. A zsoltár pedig az első félidő egyetlen felhőtlenül örömteli műsorszámaként is erőteljes ellensúlyaként szolgált a többi, tragikus alaphangú darabbal szemben.
Szabó Soma kamarakórusnál nem sokkal nagyobb létszámú Cantemus kórusa imponáló képességű és felkészültségű együttes, akár a csiszolt és kiegyensúlyozott hangzás, akár a holtbiztos intonáció vagy az előadás fegyelme és a kifejezés intenzitása szempontjából nézzük. Karnagyuk pedig a művekkel való bensőséges azonosulással és a kifejezés átütő erejével és természetességével vezényelte a motettákat.
Vajda Sinfoniája, talán megkockáztathatom, a kórust és bariton szólistát foglalkoztató zárótétel kedvéért íródott. Az egész darab vajdai módon nemesen konzervatív, négytételes kompozíció: változatos és invenciózus első tételét scherzo, ezután pedig finom és szelíd, majd kitárulkozó és újra megnyugvó lassú tétel követi. Az eddigieket akár egy képzeletbeli opera vagy balett kísérőzenéjeként, mozgalmas zenei képek sorozataként is hallgathatjuk, telve szenvedéllyel, drámával, és – az első két tételben – csatazajjal és küzdelemmel. A zárótétel azonban így is mellbevágó és vigasztalan – Vajda Vörösmarty Mihály Az emberek című költeményét dolgozta fel benne, ahogy maga írta: Schiller Örömódájával szemben egy „Bánatódát”.
Az apokaliptikus költemény megzenésítése, úgy gondolom, a szerző legjelentősebb teljesítményei közé tartozik: Vajda kifejezőereje, fantáziája, zenéjének súlya lépést tud tartani a költői látomás nagyságával. Egyszersmind izgalmas és szép „szerepet” kínál az énekszólista számára, aki hatszor mondja ki a kemény konklúziót: „Nincsen remény”, úgy, hogy mindig másfajta zenei előzmény után kell új meg új fényben felmutatnia. Visszavonhatatlanná azonban akkor válik – az utolsó strófa puha nagydob-szívdobbanásait követően – a világról mondott ítélet, amikor a kétszavas refrént, először és utoljára, a kórus visszhangozza, majd a zene a semmibe hullik, megrázó hatást gyakorolva a közönségre.
A művet Török Levente teljes intenzitással és koncentrációval, összefogottan és erőteljes karakterekkel, az apró részletekre is odafigyelve dirigálta, és a zenekar is kifogástalanul, teljes odaadással játszott. A kórus előadása most is elismerést érdemlő volt. Az énekszólista, Sándor Csaba pedig ideális választásnak bizonyult: szép és kiegyensúlyozott baritonja, biztos technikája, maníroktól mentes éneklése és legfőképpen példás szövegmondása és kifejezésének ereje és őszintesége megérdemelt, nagy tetszést keltett.
A hangverseny második felében eljátszott Muszorgszkij-átirat még nagyobb erőpróbát jelentett a zenekar számára. Ezúttal bevallottan is zenei képeket kellett életre keltenie az együttesnek, egy különlegesen igényes partitúra megszólaltatásával. Török Levente kiapadhatatlan szellemi frissessége és zenei kezdeményezőkészsége megőrizte számunkra a sokszor hallott darab üdeségét, tobzódott a színekben és remekül formálta meg a darab monumentális befejezését. Ezen a szinten megmutatkoztak azonban a zenekar bizonyos egyenetlenségei: itt-ott nem szólaltak meg szinkronban az akkordok, nem mindenütt szólt igazán összecsiszoltan a vonóskar, vagy egy-egy fúvós szóló nem hatott teljesen meggyőzően. Ám többségben voltak a jól megformált pillanatok. Így a „Gnóm” tétel félelmetes karaktere és szép kürtszólója, „Az ódon kastély” remek szaxofonszólója, a „Limoge-i piac” pezsgése vagy a „Katakombák” komorsága és a „Baba-Jaga” kifejező nyersesége.
Ha Török Levente ugyanolyan jó nevelő-karmesternek bizonyul, mint amilyen magabiztos és szuggesztív előadóművészként, akkor remélhetjük, hogy a zenekar is túl fog lépni a kisebb szépséghibákon.
