Malina János
A Miskolci Szimfonikus Zenekar új vezetője, Török Levente szeptember 24-én vezényelte az első bérleti hangversenyt együttesével a Művészetek Házában. Korábbi két koncertjük mintegy felütésként szolgált e hangsúlyos megnyitó esemény előtt, amely egyszersmind a Maestro bérlet eseménysorozatát is útnak indította. A fiatal maestro a koncert előtt néhány elfogódott, de igen szerény és rokonszenves mondattal köszönte meg a városnak és a zenekar művészeinek és munkatársainak a szíves és inspiráló fogadtatást.
A programot egy prominens miskolci születésű zeneszerző, a néhány nap múlva 75. születésnapját ünneplő Vajda János éppen 15 éve, akkori 60. születésnapja alkalmából bemutatott zenekari műve – ha tetszik, szimfonikus költeménye –, a Last minute tour nyitotta meg. (Vajda több operáját korábban éppen a karmester édesapja, Török Géza mutatta be és vitte sikerre.) A három egybekomponált tétel körvonalait mutató kompozíció egy színekben, képekben gazdag, részben egzotikus utazás külső ábrázolásaként hat, de – amint önelemzésében a szerző is hangsúlyozza – egy tépelődő, introvertált, rejtett magot is magában rejt, amelynek jelenléte elsősorban a lassú és komorabb középső tételben válik érzékelhetővé. A mintegy valamiféle száguldó jármű ablakából elénk táruló látványt felidéző, mozgalmas, energiával telített első szakasz szinte szétfeszítette a viszonylag szűk pódiumot a karmester lendületes, mégis igen precíz irányítása alatt. Azután disszonánsabb, nyugtalanítóbb hangulatok vezettek át az altfuvola monológjával induló, depresszív, majd egyre feszültebbé váló középső szakaszhoz. Éles váltással, és tipikusan Vajda János-i, szellemes fúvós-effektussal – szárazan kattogó fagott-mérőütések fölött a klarinétpár kergetőzésével – köszöntött be a darab harmadik szakasza, amely nagyszabású balettjelenetté, amolyan boszorkánytánccá szélesedett, s amelynek a xilofon hangsúlyos szerhasználata haláltánc-karaktert kölcsönöz. Török Levente igen szuggesztíven keltette azt az illúziót a hallgatóban, hogy súlyos tömegek mozognak-kavarognak a szeme előtt, amelyeket puszta pálcájával képes megmozgatni és irányítani. A zenekar a Vajda-darabban elsősorban a kiváló egyéni teljesítményekkel – cselló-, ütős és fafúvós szólók – keltett elismerést.
Kodály ezt követő Háry-szvitjében a fontos lírai pillanatok ellenére a hangszerelés egzotikus színessége, a sok éles, groteszk, disszonáns effektus határozza meg alapvetően a darab arculatát. Ez a színpadias harsányság most is remekül érvényesült, és megkapó kontrasztot képezett a „Dal” bensőséges lírájával és az „Intermezzo” délceg és büszke gesztusai mögött rejtőző túláradón nemes érzelmekkel, amelyeket mindenfajta sziruposság nélkül, megkapó természetességgel varázsolt elő a karmester új zenekarából. Egy-egy szép részletmegoldás – egy kifejező oboa-rubato, néhány igen erőteljes és kifejező generálpauza, vagy a „Dal” egyik utolsó variációjában a szokásosnál finomabban, érzékenyebben játszatott tért ölelő, nagy cimbalom-akkordfelbontás – pedig arra utalt, hogy Török Levente szereti a kottát friss szemmel nézni, és a kialakult előadói rutintól elszakadó megoldásokat választani.
A hangverseny második felében előadott műsorszám, Rimszkij-Korszakov Seherezádé szvitje a hangszerelés klasszikus remeke, és jelentős szólói ellenére (a Seherezádé-téma különböző megjelenéseit megkapóan tolmácsolta Nyíri Zsolt) a koncertprogramnak az a darabja volt, amely a zenekar egészének hangzásáról, összecsiszoltságáról, homogeneitásáról a legmegbízhatóbb képet adta. Nos, az együttes éppen ennek a legnagyobb kihívásnak tudott a legimponálóbban eleget tenni; és ha korábban az volt az általános benyomásom, hogy Török Levente egy igen jó zenekart vesz át, amelyet azonban remélhetően még jobbá fog tenni, a Seherezádé arról győzött meg, hogy a Miskolci Szimfonikus Zenekar nemcsak potenciálisan kitűnő együttes, de aktuálisan is remek formában van.
Továbbfejlődni természetesen minden pontról lehetséges, de örömmel tapasztalom, hogy a zenekar és az vezető új gyümölcsöző együttműködésének nem is ez a meghatározó aspektusa. Hanem az a zenekar és karmestere közötti harmonikus személyes kapcsolat és harmónia, vagy ma divatos kifejezéssel az a közös „kémia”, ami félreérthetetlenül megnyilvánult a zenekari tagok mosolyaiban és a lelkes tekintetekben, az örömteli együtt zenélés mindkét fél részéről megnyilvánuló, beszédes jeleiben. Örömteli és termékeny közös esztendőket kívánok nekik.
