Fedoszov Júlia
Miskolci Szimfonikus Zenekar – 2019.április 28
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A zene három világa
Április 28-iki koncertjén a Miskolci Szimfonikus Zenekar Cser Ádám inspirált és inspiráló vezetése alatt mindvégig kiválóan játszott. A Felfedezések sorozat keretébe illeszkedő estén elsőként Brandenburg Ádám diplomadarabját ismerhette meg a közönség. A nagyzenekari mű 2017-ben az Új Magyar Zenei Fórumon harmadik helyezést ért el, valamint elnyerte a Müpa különdíját, így került előadásra a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Sajnos, a visszafogott taps alapján úgy tűnik, a jelenlévők nem igen ismerték fel, milyen izgalmas darabbal, milyen ígéretes fiatal szerzővel is találták szemben magukat. Mint a koncert előtti pódiumbeszélgetésből kiderült, a mű időtartama, apparátusa – vizsga-darabról lévén szó – eleve adott volt. A szerző azonban „racionális alkotónak” tartja magát, akire egy adott feladat keretei kifejezetten ösztönzőleg hatnak. És valóban figyelemre méltó, ami ezek a keretek között kibontakozott. A darab francia címét (Prières nocturnes – Éjjeli imádságok), mint Brandenburg Ádámtól megtudtuk, a francia iskola hangzásvilágával érzett rokonság miatt kapta. Fenyegető, sötét színeket, szorongó éjjeli imát hallunk, talán magában a Gecsemáné kertben, az Olajfák hegyén járunk. A hangszínekben, foltokban és felületekben gondolkodó, drámaian és arányosan felépített darab a legjobb kezekbe került.
Ahogy a beszélgetésben Cser Ádám elárulta, a műsor további részének megtervezésénél Rahmanyinov 2. és 3. valamint Sosztakovics 5. és 10. szimfóniája között kellett dönteni. Azzal, hogy mindkét esetben az utóbbira esett a választás, előadói szempontból a lehető legnehezebb variáció jött létre.
A végtelenül fiatal és végtelenül tehetséges szólista, Martín García García igazi mesterműnek nevezi Rahmanyinov 3. zongoraversenyét. Egy interjúban így nyilatkozik róla: „Mindig is félelemmel és csodálattal tekintettem a darabra, és én is úgy gondoltam, hogy ez a zene legmagasabb és legnehezebben megközelíthető hegycsúcsa.” Egy teljes évet töltött a mű tanulmányozásával, amelyet a legnagyobb kihívást jelentő concertók között tartanak számon. A hegycsúcsot sikerült meghódítani. García játéka hol meghitten finom és érzékeny, hol mennydörgő, lehengerlő. Nagyon szerény dicséret lenne azt mondani, hogy a zenekar a szólista tökéletes partnere volt.
Sosztakovics megrázó és drámai 10. e-moll szimfóniája kétségkívül a koncert csúcspontja volt. Ahogy Cser Ádám fogalmazott, a 47 éves zeneszerző körül Sztálin halálával enyhült az elnyomás. A d-esz-c-h motívum révén végre ki tudta mondani a nevét, s ettől is vált igazán személyessé a darab. Az első tétel fantasztikusan nyomasztó atmoszféráját, feszültségét Cser és együttese félelmetesen felépítette. A zenekar játéka kiegyenlített, a klarinét, fuvola, fagott és piccolo szólók remekek voltak. A második tétel brutalitása, automata-szerű kíméletlensége után felemelően hatott a harmadik puha, meleg vonós hangja, a tizenkétszer felhangzó – egy Sosztakovics számára nagyon kedves nevet megjelenítő – nemes és szívbemarkoló kürt szóló. A zenekar egy pillanatra sem ejtette el a darabot. Az iszonytató, ugyanakkor groteszk és felszabadult negyedik tétel szüneteiben hatalmas, megilletődött és lenyűgözött csöndeket lehetett hallani.