Budapesti Olasz Kultúrintézet, Sala Giuseppe Verdi
A Miskolci Szimfonikus Zenekar – Medveczky Ádám vezényletével – majdnem teljesen romantikus programmal lépett pódiumra a Budapesti Olasz Kultúrintézetben. Azért csak „majdnem”, mivel a koncert második felét kitöltő Beethoven VI. (F-dúr, „Pastorale”) szimfónia (op. 68 – 1808) – bár sok tekintetben előre mutat a romantikára és öttételességével többek között Berlioz Fantasztikus szimfóniája és Dohnányi d- moll szimfóniája (op. 9) számára is közvetlen mintaként szolgált – mégis inkább még a késői bécsi klasszikához, semmint a romantikához tartozik. A 19. század mintegy ötven évét átfogó műsorban a Beethoven- szimfóniát Edvard Grieg Peer Gynt ¬ I. szvitje (op. 46 – 1867) és Fryderyk Chopin f-moll zongoraversenye (op. 21 – 1830) előzte meg.
A hangversenyt jól ismert, népszerű melódiákkal nyitni jó választásnak bizonyult. Amellett, hogy a közönség az ismerős bennfentességével hallgatta a darabot, a Grieg-szvit alkalmat adott a karmesternek és a zenekarnak, hogy a rövid, gyorsan váltakozó karakterekkel a legsokoldalúbban megmutathassák magukat. Az opera-dirigens Medveczky láthatóan lubickolt a programzene-sugallta karakterek megformálásában, kiemelve a mű értékeit és hangszerelési ötletgazdagságát. Az ezernyi színt, a különleges északi hangulatot felszínre segítő olvasat és interpretálás eszköze volt annak, hogy megvilágítsa e sejtelmes alkotás színpadi előadástól független, önálló értékeit. Az első két rész például a születés és elmúlás szembeállítása. A Reggeli hangulat című tétel illusztrációként szolgált a természet ébredéséhez, a fuvola trillái pedig – némi aktualitást is becsempészve – mintha csak a közeli Múzeumkert madárkáinak válaszoltak volna. A 2. tétel (Åse halála) hangulatában éles kontrasztot mutatott az elsővel. Itt csak a zenekar vonósai játszanak, akik szordínós hangszínükkel megrendítő tablóképet festettek az elmúlásról. Egyúttal azt is bebizonyították, hogy mennyire egységes és telt vonóshangzásra képesek: a szinte kamarazenei faktúrát együtt lélegezve, pontosan indítva és lekerekítve szólaltatták meg. Érzékiség és egzotikum szőtte át az Anitra tánca című tételt, majd – egy kissé nehézkes indítás után (nem mindenki figyelt a karmester beintésére) – szinte a szemünk láttára kergették a felbőszült manók Peer Gynt-öt: hatalmas fokozással és elsöprő lendülettel fejeződött be a mű.
A szünet előtt Chopin f-moll zongoraversenyének szólistájaként Réti Balázs foglalt helyet a zongoránál. Réti ideális Chopin-előadó: leheletfinomak az agogikai árnyalásai, plasztikus a billentése, visszafogott a pedálhasználata. Technikailag is minden a helyén van, ráadásul virtuozitása soha nem öncélú, hanem eszköz a kezében ahhoz, hogy megszólaljanak a zeneszerző gondolatai. S nem utolsó sorban érezni játékán azt az előadói alázatot, mely a leírások szerint „a zongora poétájának” játékát is jellemezte. (Kár, hogy akkor még nem találták fel a hangrögzítést.) Míg a Miskolciak decemberi koncertjén (Zenekar 2018/1, 42-43) inkább zavarónak éreztem, hogy a szólista karnyújtásnyi távolságra ül a közönségtől, itt és most ez a közelség azt az illúziót keltette, mintha valamelyik párizsi szalon vasárnap délutáni összejövetelének részesei lennénk. A zenekar a – kissé disztonált – bevezetőtől eltekintve korrektül kísért (igaz, Chopin egyik versenyművében sem tekintette a zenekart szeretett hangszere egyenrangú partnerének), a csekélyke zenekari szólóknál mindenekelőtt az első fagottos teljesítménye érdemel dicséretet. A karmester figyelmét és gondosságát mutatta, ahogy a noktürnszerű második tétel finom girlandjainak végét minden alkalommal a szólista felé hátra fordulva figyelte, hogy az utolsó gyöngyszem és a zenekar találkozásánál pálcájával beinthessen a zenekarnak. A közönség kitartóan ünnepelte az előadást (titkon talán legalább egy Perc-keringőt remélve), de végül Réti Balázs nem adott ráadást.
A második félidőt Beethoven „legnapsugarasabb” szimfóniája töltötte ki. Medveczky Ádám vezénylését figyelve nyilvánvaló, hogy ő nem a diktátor-típusú karmesterek közé tartozik, hanem inkább szeretettel közelít muzsikusai felé. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ne követeljen meg mindent, ami a kottában – vagy még azon túl is – van. Egyetlen nagy ívet formált a falusi idilltől a befejezés áhítatos hangvételééig, benne csörgedező patakkal, vidám tánccal és vészjósló dörgéssel-villámlással. Nagyon szépre sikeredett a három utolsó, egybekomponált tétel összefogása. Hangulatos volt a 3. tétel tenyeres-talpas ländlerje, megkapó a 4. tételben dúló zivatar és vihar ábrázolása, majd – a dinamikai skála széles spektrumának kihasználásával – az égzendülés távolodásának megjelenítése is. A korona azonban kétségtelenül az utolsó tételt illeti: feltárult Beethoven mély vallásossága, melyet szavakban így talán soha, de zenébe foglalt imájával itt annál inkább kifejezett. Ahogy a Pastorale szimfónia képzeletbeli szereplői is boldog és hálás érzésekkel teltek el a vihar elmúltával, úgy az Olasz Intézet közönsége is hasonlót érezhetett a Miskolci Szimfonikusok játékának köszönhetően. (Kovács Ilona)
