Ezen a hangversenyen egyértelművé vált: egymásra talált a sorozatcím és a tartalom. A korábbi sorozatcímek vagy kényszeredett programot eredményeztek (amikor az lett volna az egyébként nagyon dicséretes szándék, hogy csendüljön fel minden műsorban legalább egy 20. vagy 21. századi magyar kompozíció), vagy pedig a megadott program nem felelt meg az elvárásnak, és nem volt szerencsés a Szimfonikus felfedezések sem, hiszen már akkor alakulóban volt a több szempontból is értékes profil, hogy felfedezésként a fiatal tehetséges szólistá(k)ra irányuljon a figyelem. Amit viszont nyertünk ezen a réven, elvesztette a zenekar, amely ily módon önként lemondott a reflektorfény egy részéről. Igaz viszont, hogy így megmutathatja, milyen érzékenységgel képes partnernek és kísérőnek lenni, az adott versenymű kívánalmainak megfelelően.
Az október 29-i hangversenyen a Miskolci Szimfonikus Zenekar túlteljesítette ezt a követelményt, amikor arra vállalkozott, hogy Beethoven-est keretében két szólistának ad parádés fellépési lehetőséget. Nem csoda hát, hogy a III. Leonóra-nyitány afféle bemelegítő szám lett. Voltaképp bármely típusú műsorszám kényes feladat; ha ismert kompozícióról van szó, könnyen „önjárónak” vélhető a mű, és a hangszeresek kispórolják személyes jelenlétüket, játékuk kellően adagolt intenzitását. Ezúttal a hátralévő energiaigényes feladatok is menthetik, hogy „takarékon” szólt a pódiumon otthonos nyitány.
Ezt követően a C-dúr zongoraversenyt hallhattuk Szüts Apor szólójával, aki ezzel a művel nyerte meg 2016-ban a Beethoven Budán című fesztivál keretében rendezett Beethoven-cadenzaversenyt – s azóta rendre játssza saját cadenzájával (mint interjúkban elmondta, alkalmanként módosítva, tehát továbbra is élve a spontaneitás lehetőségével). A magát szívesen „zenész”-ként említő Szüts Apor, aki amellett, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zongora-szakos hallgatója, komponál és vezényel, zongoristaként azzal ejti ámulatba a közönséget, hogy mennyire ökonomikusan tud bánni a játszanivalóval. Ehhez több kell, mint tehetség; nagyon megtanították a zongorázás fortélyaira. Ebben a repertoárdarabjában annyira érződött játékának a tudatossága, hogy a hallgató úgy érezhette: tetszőleges számban tudná akár egymás után többször is hasonló perfekcióval reprodukálni a művet. Fiatal művésznél ritka a rutinosságnak ez a mértéke – ami azt is eredményezte, hogy az interpretáció spontaneitása, más szóval az a játéköröm, amelyet méltán érezhetett volna magabiztos műismerete birtokában, háttérbe került. Szüts Apor visszafogottan játszotta szólóját, s ezért nem csoda, hogy néha elfedte a zenekari hangzás – ugyanakkor ezzel a magatartással sikerült elérnie a közönség odaadó figyelmét. Személyiségéből többet árult el az általa választott ráadásszám; a Gershwin-darabból kiderült, hogy amit hiányoltunk a versenyműből, az korántsem előadói eszköztárának korlátaiból fakad. Itt valóban „játékos” volt, láthatólag-hallhatólag élvezte, amit csinál, ugyanolyan technikai perfekcióval és stiláris biztonsággal.
Egészen más helyzetbe került a G-dúr zongoraversenynél a zenekar. A Szüts Apornál egy évvel fiatalabb kínai szólista, Ke Ma számára több szempontból is debütálás volt ez az est. Először lépett fel Magyarországon, először játszott a Miskolci Szimfonikus Zenekarral, sőt, Beethovennek ezt a versenyművét is először tűzte műsorra. Másmilyen versenymű, másmilyen alkatú szólista – Gál Tamás ezúttal még szorosabb kontaktust tartott a szólistával. A jóindulat és a segítő szándék azzal járt, hogy ezúttal néha túlzottan háttérbe vonult a zenekar, ily módon a lendületes szólista mértéken felül uralta a hangzást. Amennyiben a halkabb zenekari tónussal közvetve akarták volna befolyásolni a szólista dinamikáját, nem jártak sikerrel; viszont így legalább megakadályozták, hogy bármilyen zenekari dinamikát túl akarjon harsogni az energikus szólista. Ke Ma rendkívül kidolgozott szólamán érződött a tudatosság, de még inkább a minden hangért való felelősség – s e kontroll gátolta abban, hogy hallgassa is a zenét, ne csak kidolgozott szólamával hozzájáruljon a mű-egészhez. Azt viszont meg kell hagyni, hogy dinamikai skálájának szélessége imponáló volt. Ő is a könnyebb műfajokhoz fordult ráadásként, de itt érződött, hogy játéka leginkább a metrikus keretek között tud precízen ritmikus lenni – a virtuózkodás inkább a feszültség kioldását szolgálta.
A karmester és a kísérő együttes igyekezett figyelni a szólistára – a két egyéniség, más-más okokból, nem mindig bizonyult jól társalgó partnernek. Gál Tamás osztott figyelemmel, és a tempót szigorúan tartó irányítással biztos-megbízható zenei környezetről gondoskodott a szólistáknak, a zenekari muzsikusokat pedig gyakori „beintésekkel” segítette. A közönséget lekötötték Beethoven zenéjével – aligha reklamált volna bárki, ha a Beethoven-esten ráadásként további Beethoven-tételeket kapott volna. (Fittler Katalin)
