Monumentális ősbemutatóra került sor a Szegedi Egyházzenei Heteken: a több mint egy hónapos hangversenysorozat legnagyobb szabású eseménye Király László Devictus vincit c. oratóriumának ősbemutatója volt június 5-én, a Szegedi Dómban (legyünk túl ez írás egyetlen negatív mondatán: ezen alkalommal is bebizonyosodott, hogy e katedrális építészeti és akusztikai szempontból egyaránt nem alkalmas oratórium hangversenyekre).
Az oratórium szövegét maga az Erkel-díjas zeneszerző állította össze, de a mű megalkotására a nemrégiben elhunyt Polner Zoltán (1933-2017) költő inspirálta; ő írta meg a narrációt és több ária szövegét, pontosabban: az ő költeményeit zenésítette meg Király László, csakúgy, mint a szintén rendkívül jelentős, 2015-ben bemutatott Katyń Requiem esetében. A Mindszenty-oratórium eredetileg a hercegprímás születésének 125. évfordulója – 2017. március 29. – alkalmából került volna bemutatásra, olvashatjuk a Szeged Antológia 2015 c. kötetben: ebben a kiadványban jelent meg először nyolc vers az oratórium szövegéből. (Sajnos, a kiváló költő nem érhette meg a mű bemutatóját: 2017. november 21-én elhunyt.)
Király László rendkívül magasszintű dramatikus oratóriumot alkotott, minden ízében tökéletes művet; az eddigi magyar oratórium irodalom egyik legkiemelkedőbb zenei monumentumát. A több mint kétórás alkotás folyamatos zenei élményt nyújt: a klasszikus oratóriumelemeket huszonegyedik századi köntösben tárja elénk, hangja egyéni, egyénien szép: a zenekari részletek, az áriák, a kórustablók, a narráció, a dramatikus és a lírai elemek ökonomikusan olvadnak egymásba. Óriási pozitívum, hogy a kifejezetten dramatikus tételek – így például a megrázó vallatási jelenet – is oratorikusak, a szerző érezhetően erősen figyelt arra, hogy ne váljanak operássá. Számos alkalommal járja át igen erős katarzis a művet hallgatókat, s nemcsak az oratórium fináléjában. Bravúros, ahogyan parafrazálja 1956-hoz érkezve a szerző az Egmont-nyitányt, a záró apoteózishoz közeledve pedig még Himnuszunkat is.
Polner Zoltán ihletett, szép verseket és szuggesztív narrációt írt; emlékét nem bántjuk meg, ha leírjuk: a hat nyelven íródott szöveg azonban a főhős, Mindszenty Az édesanya c. könyvéből átemelt visszaemlékezésekkel és versekkel vált teljessé. Valamennyi szereplő dicséretet érdemel. A hercegprímás szerepét Szélpál Szilveszter varázsolta elénk: karaktere, szárnyaló hangja, a nehéz szóló igényes megformálása egyaránt méltó volt a nagy történelmi hőshöz. Pataki Ferenc – egyetlen prózai szereplőként – a lehető legideálisabb narrátor volt, remek szövegmondásával végig izzásban tartotta a történetet. Szépséges áriákat kapott az Égi édesanya és a Földi édesanya, melyeket gyönyörűen szólaltatott meg Kővári Eszter Sára és Laczák Boglárka. Különlegesen szép színfolt volt Raáb Gábor autentikus héber zsoltárosa. Éretten, szépen énekelt a tehetséges Paillot Ábel, sikerült megmutatnia, hogy a gyermek Mindszentyben már benne volt a későbbi nagy formátumú férfiú; a Vallatótiszt erősen negatív figuráját pedig tökéletesen, mértéktartóan hozta Makkos Ambrus.
Az oratórium műfajspecifikus két legfontosabb szereplője ezúttal is a zenekar és a kórus volt. Nem lehet eléggé magas szuperlatívuszokkal illetni az Aradi Állami Filharmónia Énekkarát és karigazgatóját, Robert Daniel Rădoiaşt: a zeneszerző jelentős zenei tömböket bízott rájuk, melyeket ők dinamikai árnyalatokban gazdag, egységes, erős hangon szólaltattak meg. A Szegedi Szimfonikus Zenekar minden tekintetben makulátlanul és teljes átéléssel játszotta Király művét, melyet nagyszerűen épített fel és remekül vezetett végig Gyüdi Sándor Liszt-díjas karmester.
Király László és a művet előadó szereplők hatalmas tettet hajtottak végre az ősbemutató estjén: az oratórium grandiózus előadása mellett minden eddiginél teljesebben mutatták fel Mindszenty képét, győzedelmes személyiségét, nagyságát. Nagyon fontos lenne, hogy járja be az egész világot, szólaljon meg mindenütt, ahol csak magyarok élnek, ismertesse meg minél több hívő és nem hívő emberrel a Nagy Hercegprímást. (Kiss Ernő)
