Kovács Ilona
Prágai romantika címmel adott hangversenyt a MÁV Szimfonikus Zenekar 2026. január 16-án a Zeneakadémián, Takács-Nagy Gábor vezényletével. A műsoron két Dvořák-mű szerepelt: az est első felében a h-moll gordonkaverseny (op. 104) hangzott el Perényi Miklós szólójával, a szünet után pedig a 7. (d-moll) szimfónia. Nagy várakozás előzte meg Perényi Miklós fellépését, hiszen évtizedek óta a nemzetközi zenei élet egyik legmeghatározóbb csellóművésze. A közönség ezzel tökéletesen tisztában volt: már színpadra lépésekor vastapssal fogadta, amely nyilvánvalóan még nem az előadásnak, hanem a kétszeres Kossuth-díjas (és számos további elismeréssel kitüntetett) művész eddigi életművének szólt.
Antonín Dvořák concertójához és a MÁV Szimfonikus Zenekarhoz különleges kapcsolat fűzi Perényit: pályája kezdetén a Dvořák-gordonkaversenyt éppen a MÁV Szimfonikusokkal játszotta először nyilvánosan, 1963 februárjában, mindössze tizenöt évesen, Nyíregyházán. Perényi rokonszenvesen szerény habitusához és előadói alkatához különösen jól illik a cseh zeneszerző kompozíciója, hiszen ebben a darabban nem a virtuozitás és a csillogás áll a középpontban, hanem a befelé fordulás és a lelki elmélyülés. Ezt erősíti az a tény is, hogy a versenymű nem tartalmaz cadenzát. Amikor Hanus Wihan, a darab ajánlottja mégis írt egyet a harmadik tételhez, Dvořák kifejezetten megtiltotta annak előadását. Mindez annál is inkább érthető, mivel a versenymű eredetileg derűs hangulatban zárult volna, ám Dvořák sógornője, Josefina Čermáková halála után sötétebb tónusban írta át a befejezést. Elhagyta az örömteli kódát, és egy elmélyültebb lezárást illesztett a mű végére, amely búcsúként szolgált attól a nőtől, aki korábban a szerelme volt. Így fogalmazott: „A finálém fokozatosan zárul, diminuendóval, mint egy sóhaj, az első és a második tétel visszaemlékezéseivel; a szólista pianissimóig halkul, majd ismét felerősödik, és az utolsó ütemeket a zenekar veszi át, az egész pedig viharos hangulatban ér véget. Ez az elképzelésem, és nem térhetek el tőle!” A harmadik tétel vége felé – amint azt Takács-Nagy Gábor a koncert előtti bevezetőjében elmondta – a komponista Josefina kedves dalát is beleszőtte a zenébe. Ezt a dallamot Bartha Mátyás, az est koncertmestere különösen szívhez szólóan szólaltatta meg.
Perényi Miklós előadásának egyik legnagyobb erénye éppen az volt, hogy nem hagyott kétséget afelől: ezt a kompozíciót így kell befejezni, nincs szükség cadenzára ahhoz, hogy a szólista megmutassa virtuozitását. Itt ugyanis a virtuozitás egy sokkal nehezebb fajtájáról van szó: olyasfajta muzikalitásról, amely nem a gyorsaságról és a technikai bravúrokról szól. Perényinek nincsenek hangszertechnikai problémái, ám az a puritán attitűd, amelyet a h-moll gordonkaverseny megkíván, különösen közel áll lelki alkatához. Kiválóan tolmácsolta a mű üzenetét, Dvořák akkori érzéseit és lelkiállapotát, túlzásoktól mentesen, egyszerűen, minimális vibrátó használattal. A zenekar felkészülten és érzékenyen kísérte a szólistát. Dvořák minden hangszercsoportnak fontos szerepet szánt: külön kiemelendők a második tételben megszólaló fafúvósok, akik az áttört, szinte kamarazenei szövetet remekül mutatták meg, és intenzív párbeszédet folytattak a szólóhangszerrel. Az előadást hatalmas ováció követte, melyet a művész J. S. Bach 4. (Esz-dúr) szvitjének Allemande tételével köszönt meg.
A szünet után felhangzó Dvorák-szimfónia a zenekar játékában a leghatásosabb érvelés volt a mellett, hogy a 8., és a – kétségkívül legnépszerűbb „az Újvilágból” alcímű – 9. mellett a 7. szimfónia is azonos értéket képvisel, mint gyakrabban játszott társai. A szuggesztíven és inspirálóan, részletgazdag gesztusvilággal vezénylő Takács-Nagy Gábor keze alatt az együttes Dvořák méltó tolmácsolójának bizonyult. A karmester értelmezése világos koncepcióra épült: a saroktételekben a hirtelen dinamikai váltásoknak, az intenzív ritmikájú mozgásoknak, valamint az ellenpontos gondolkodás és a tömbszerű kontraszt feszültségének jutott meghatározó szerep, míg a lassú tételben a zene személyes jellege vált meghatározóvá: a hangszerelés finom rétegei és a gondosan kimunkált színek kerültek előtérbe. A scherzo élénk, mozgékony világa friss kontrasztot teremtett, táncos impulzusait feszes ritmikai fegyelem és könnyed játékosság hatotta át. A MÁV Szimfonikusok és Takács-Nagy Gábor ezen az estén meggyőzően mutatták meg a hetedik szimfónia drámai erejét és kompozíciós gazdagságát, egyértelművé téve, hogy a mű Dvořák szimfonikus életművének egyik csúcspontja.
