Malina János
A MÁV Szimfonikus Zenekar zeneakadémiai hangversenyének szenzációja Eötvös Péter alig egy évvel ezelőtt, még a zeneszerző életében bemutatott Hárfaversenyének magyarországi premierje volt, amelyre az ősbemutató szólistáját és a mű címzettjét, Xavier de Maistre-t hívta meg vendégművészként a Farkas Róbert által vezényelt együttes. A hangverseny egésze pedig valóságos szertartás, tiszteletadás volt a magyar mester emléke előtt. A programot két gyászzene: Samuel Barber vonószenekari Adagiója és Stravinsky Gyászzenéje (op. 5) nyitotta meg. (Barber műve – szerzője egyik vonósnégyes-tételének átirata – eredetileg funkció nélküli, abszolút zeneként született 1936-ban, néhány évvel később azonban amolyan nem hivatalos amerikai gyászindulóvá vált; Stravinsky viszont valóban mestere, Rimszkij-Korszakov emlékére írta darabját, amely sokáig lappangott: 1909-es bemutatójának kottaanyaga csak tíz évvel ezelőtt került elő.)
E két darab előadása elsősorban a karmester kifinomult színérzékét dicsérte. A Barber műben számos finom színárnyalatot szólaltatott meg az alapvetően sötét, sőt félelmetes és lemondást sugalló vonóskar sötét tömbjén belül; a lépésenként egyre magasabbra kúszó szólamok azután – a végső összeomlás előtt – valóságos sikoltásként hatottak.
Stravinsky Gyászzenéje a Tűzijáték című zenekari darabbal szinte egy időben, közvetlenül a Fantasztikus scherzo után keletkezett: a fiatal szerző szinte mindent magáévá tett már, amit Rimszkij-Korszakovtól, Csajkovszkijtól, Debussytől vagy a német későromantikától meg lehetett tanulni, és lassanként sajátos hangjára is rátalált. A Gyászzene azonban még inkább kissé eklektikus, mégis pazar színorgia, amelyet Farkas Róbert irányításával teljes pompájában és hatalmas ívet formálva szólaltatott meg a zenekar.
Ezután következett a program középpontjában álló, háromtételes Eötvös Hárfaverseny. De Maistre robusztus előadói egyénisége a művet nyitó nagy hárfaszólóban is félreismerhetetlenül megnyilvánult, és az egész darab folyamán az előadás meghatározó tényezője maradt. Ujjai alatt a hangszer expresszív és karakterábrázoló képességei megsokszorozódtak a Mozart vagy Debussy klasszikus hárfás kompozícióit is meghatározó antik, bukolikus vagy idilli asszociációs körhöz képest. Játéka azonban csupán az egyik pillére volt ennek az előadásnak: a másikat Farkas gondos kottaolvasata és világos kifejezésbeli, formálási elképzelései képezték, amelyeket a zenekar a nyaktörő nehézségek ellenére is fegyelmezetten és érzékenyen tudott hangzó valósággá formálni. Ennek köszönhető a nyitótétel derűs alaphangja, a Ravel (no meg a G-dúr zongoraverseny lassú tétele) emlékének szentelt Calmo, ma non troppo megragadó poézise; a zárótétel erőteljes energia-kisülései pedig elementáris erővel hatottak a hallgatóra, teljes összhangban a szerző kinyilvánított szándékával. Xavier de Maistre a Velencei karnevál kezdetű népszerű olasz dalra komponált virtuóz variációkkal köszönte meg a tapsokat, és bizonyította, hogy nemcsak kiváló zenei kvalitásokkal, hanem boszorkányos technikával is rendelkezik.
A zárószám, Mozart Jupiter-szimfóniája kiválasztásával a zenekar – mint a műsorfüzet bevezetője leszögezi – a gyászon való felülemelkedés, a tökéletes harmónia hangjaival óhajtott végső kicsengést adni az emlékhangversenynek. A pódiumon helyet foglaló romantikus méretű zenekar egy pillanatra ijesztőnek tűnt egy Mozart-szimfónia előadásához; lassan elszokunk már az ilyentől a „hagyományos”, nem historikus felfogású előadások esetében is. Farkas Róbert rendkívül finom, differenciált és érzékeny, mindenfajta gépiességet és rutint elutasító, kontrasztokban gazdag értelmezése és vezénylése – ebben egyik példaképe Takács-Nagy Gábor karmesteri attitűdje lehetett – azonban másodlagossá tette az együttes méretének kérdését, már csak azért is, mert a MÁV-zenekar nagy odaadással és azonosulással követte őt. A lassú tétel borzongató előkecsoportjai – szakszóval schleiferei – talán lehettek volna egy csöppet rémültebbek, kísértetiesebbek; ám nagyon szépen szólaltak meg a nyitótétel fenséges nyugalma és feszültséggel teli pianói, a – meglepően kényelmesre vett – Menuettóban alkalmazott finom tagoló-értelmező agogikák remekül működtek, s a sistergő energiájú, s a feltornyosuló, de gyorsan megoldódó konfliktusok ellenére napfényes és mosolygós zárótétel ujjongó befejezése emelkedett hangulatban zárta le a hangversenyt.
