Malina János
November 21-én Farkas Róbert vezényletével parádés műsorral kedveskedtek a MÜPA közönségének a MÁV Szimfonikusok. A koncert első félidejében két Mozart-zongoraverseny szerepelt a műsoron: a K 491-es c-moll zongoraverseny, majd – erőteljes hangulati ellentétképpen – a K 271-es Esz-dúr kétzongorás versenymű; előbbi Elisabeth Leonskaja szólójával, akihez utóbbiban Berecz Mihály csatlakozott szólista-partnerként. A második részben pedig a kamarazenekari formációból nagyzenekarrá kibővülő együttes a romantikus zenekari repertoár egyik emblematikus és monumentális remekét, Richard Strauss Also sprach Zarathustráját adta elő. A program a két félidő igen eltérő természete ellenére egységesen sugározta a maximumra való feltétlen törekvés igényét.
Ezzel együtt a koncert első része nem keltett teljesen egyenletes benyomást. Ami fenntartás nélküli elismerést érdemelt, az a redukált létszámú MÁV-zenekar rendkívül meggyőző játéka, fegyelme, egységes, kidolgozott hangzása – ez korántsem mindennapos jelenség egy „rögtönzött” kamarazenekar esetében.
A c-moll koncert, a mozarti szenvedély (a „démoni Mozart”) egyik emblematikus alkotása, amelyhez az összes előadó rendkívüli érzékenységgel és művészi alázattal közelített, mindazonáltal okozott némi hiányérzetet, amelynek természetéről azonban nem könnyű számot adni. Leonskaja játéka a maga visszafogott líraiságával, billentésének lágyságával (ami azonban nem gátolta a színek sokféleségének kibontásában, beleértve a határozott, noha sohasem keményen kopogó nonlegato meneteket) igen egyéni, mintegy őszies karaktert kölcsönzött az egész darabnak. Talán ez volt az az elképzelés, amiért azt az árat kellett fizetni, hogy az előadás egésze – és ez inkább a zenekar játékában volt érezhető – valahogy híján volt az igazi feszültségnek, a belső izgatottságnak, ami miatt mindhárom rész tempóját valamelyest kényelmesnek, már-már öregurasnak érzékeltük időnként. Esetleg az egyébként ideális közvetítőnek és eszköztelenségében is hatékonynak bizonyuló Farkas Róbert előzékenységéről lehetett szó a legendás hírű szólistával szemben, nem akarván az ő játékáról elvonni a figyelmet?
A fentiek után különösen fontos viszont hangsúlyozni az előadás koncentráltságát, a drámai csúcspontok kellő relatív súlyát, a lassú tételben mégiscsak megmutatkozó érzelmi elforrósodást, vagy éppen Leonskaja tündéri könnyedségű futamait a zárótételben.
Nem lehetett szó viszont semmifajta hiányérzetről a kétzongorás versennyel kapcsolatban. A zenekar folytatódóan kristálytiszta hangzásán és zenei formálásán, Farkas Róbert finom és magabiztos, sőt temperamentumos irányításán túl a két szólista játékának nem mindennapi összecsiszoltsága határozta meg az előadást. Berecz kiemelkedő tehetségének egy újabb oldalát mutatta meg azzal a rendkívüli alkalmazkodóképességgel, amellyel a két szólista a párbeszédekben, felelgetésekben tobzódó kompozícióban tökéletesen együtt lélegzett legendás hírű partnerével, mégis határozottan felismerhetővé tette egyéni művészi alkatát, zenélésének, hangképzésének karcsúságát, azt a rokonszenves szerénységet és egyszerűséget, amely azonban minden pillanatban kész a teljes erőbedobásra, a zene vagy a partner által inspirált zenei tartalmakkal való azonosulásra. Mindezek során az előadók élményszerűen és erőteljesen idézték fel a derű számtalan árnyalatát felvonultató mű tündéri játékosságát, remek humorát vagy éppen a középső tétel könnyedségbe csomagolt bensőségességét.
A két művész közötti rendkívüli rezonancia meglétéről tanúskodott azután Brahms ráadásként előadott két négykezes magyar tánca is (melyekben Leonskaja szerény gesztussal a második szólamot vállalta): a hallgató úgy érzékelhette, hogy a zenei szövet két tökéletesen összecsiszolt és teljesen egyenrangú művész négy kezének összjátékaként kelt életre.
A Strauss-költménynek már az első híres, infernális és egyben kozmikus tágasságot sugárzó hangjai arra utaltak, hogy látomásos erejű előadás tanúi leszünk. Ez a várakozás azután minden tekintetben teljesült; az például már a darab nyitószakaszában nyilvánvalóvá vált, hogy a kamara-formáció azért is kelthetett olyan szokatlanul érett benyomást, mert maga a teljes MÁV-zenekar talán az általam hallott legimpozánsabb teljesítményét mutatta – azzal együtt, hogy a zenekar az elmúlt évtizedekben jobbnál jobb vezető karnagyok keze alatt fejlődött. Ez önmagában is kiválónak minősíti Farkas Róbertnek az elmúlt években az együttes élén végzett munkáját. A zenekar minden része, a tutti összhangzása és az áttetszőbb hangszerelésű részek precíz cizellált megszólaltatása egyaránt oly kiváló benyomást keltett, hogy nehéz lenne egyes részteljesítményeket kiemelni; talán a kürtszólammal tehetünk mégis kivételt azért, mert az ismert életrajzi okokból Strauss különlegesen kényes és igényes feladatokat bízott a kürtökre, és ezeket rendre fölényes biztonsággal és kifejezőerővel oldották meg. De Farkas széles érzelmi palettája, az általa felidézett karaktergazdagság, a partitúra úgyszólván látomásos erejű életre keltése a zenekar kiválóságán túlmenően is meghatározó szerepet játszott abban, hogy Strauss talán legnagyobb hatású zenekari művét a jelentőségéhez méltó, valóban nemzetközi színvonalon szólaltatták meg, amely – elcsépelt, de itt messzemenően jogosan alkalmazott fordulattal – a világ bármely hangversenytermében feltűnést keltett volna.
