MÁV Szimfonikus Zenekar – 2024. március 8. – Festetics Palota

0
9

Fittler Katalin

Rendszeresen ad otthont a MÁV Szimfonikus Zenekar kamarakoncertjeinek a Festetics Palota Tükörterme. Különleges környezet, az öt csillár, a falikarok égői – mindez megsokszorozva a tükrök által: önmagában is látványélmény. Ami a ritka vendégnek mindig az újdonság erejével hat, míg a rendszeres látogató képes akár figyelemre sem méltatni. Mert ott a mindenkori feladat: „jó helyet” találni. Napjaink fiatalabb zenehallgatói, akik számára szinte természetes, hogy egy-egy játszóhely nézőtere célirányosan kiképezett; talán el sem tudják képzelni, hogy volt idő (emberöltőnél nem is régebben), amikor általánosan elfogadott jelenség volt az olyan nézőtér, ahol a sorok egyazon magasságban voltak, és ki-ki ügyeskedve kandikálhatott jobbra-balra, ha nem csupán az előtte ülő hátát akarta látni (ilyenkor lehet megérteni a koncerten is becsukott szemmel való zenehallgatás jogosultságát). Az audio-vizuális élményre áhítozó látogató helyzetét nehezíti, ha az előadók pódiuma sem magasított. Az első sorba törekvés sem ideális megoldás: szinte testközelbe kerülve a muzsikusokkal, nagy létszámú együttesnél akár a hangzásarányok érzékelése is torzulhat (nem beszélve a látvány-elemek figyelemelterelő hatásáról). Az élményt adó környezet, s az akusztika, amelyben a terem belmagassága jelentős befolyásoló tényező, sajátos atmoszférát teremt a közönség számára.

Zenekarról lévén szó, érdemes röviden időzni a másik oldalnál is. A kisebb-nagyobb kamaraegyüttesekben több-kevesebb játékos szerepel – tehát a zenekari játékosok akusztikai tapasztalata igencsak eltérő lehet (nem beszélve arról, hogy az elsősorban zenekari művészként muzsikáló hangszeresekre a kis apparátusú darabok szólista-feladatot rónak, és az igényes kamarazenélés során az akusztikai kontroll könnyen háttérbe szorulhat. Amikor pedig kislétszámú (kamara-)zenekar foglalja el a rendelkezésre álló (a pódiumokhoz képest szűkösebb) helyet, a dinamikai kontrollnak még jelentősebb a szerepe.

Ilyen és hasonló meggondolások aligha befolyásolják az élményre vágyó zenebarátot, és a kamarazene kedvelői mindig szívesen fogadják a koncerttermi csemegéket. És természetesen, megkülönböztetett várakozás jut a ritkán hallható szólistá(k)nak.
„Főszerepben a fuvola” – ezt a címet kapta a március 8-i est, amelynek főszereplője Drahos Béla volt. A 70. életéve felé közeledő művésznek pályája során rendszeresen nagylétszámú érdeklődő jutott – minden újabb alkalom megerősítette a rajongókat abban, hogy keressék az újrahallgatási lehetőségeket. Ezúttal Bach IV. és V. brandenburgi versenyét kínálta a műsor első része. A szólistacsoport az ívelten elhelyezkedő zenekar vonósainak első pultja előtt foglalt helyet, hangzásbeli elkülönülését segítette, hogy az együttes játékosai ültek, a szólisták pedig álltak. A IV. versenyben Drahos Béla partnere a lánya, Drahos Rebeka (a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának fuvolása), valamint Bartha Mátyás (a MÁV Szimfonikus Zenekar egyik koncertmestere) volt. A két fuvolás számára (akik egyébként is összeszokottan muzsikálnak) könnyebb volt az összjáték, mint a vonós-szólista számára a csatlakozás. Bartha Mihály több figyelmet fordított szólama perfekt megszólaltatására, mint a születő összhangzásban való arányos (kommunikatív) részvételre. Ebben a térben rendkívül jól érvényesült az V. verseny sajátossága, hogy szinte csembalóversenynek tekinthető. A több együttes munkájából részt vállaló Varga Juditnak köszönhetően plasztikusan kidomborodott ez a jelleg, szólista-partnerei (Drahos Béla és Bartha Mátyás) érzékeny alkalmazkodással járultak hozzá ehhez a hangzásképhez.

A kamarazenekar sajátos formáció – létrejöttéhez nem elegendő a nagy létszámú apparátus csökkentése. A kamarazenekari lehetőségek megkülönböztetett „terepe” a karmester nélküli zenélés, amikor a koncertmester vállalja magára az irányítás szerepét. Speciális helyzetben gondoskodik a szólista méltó kíséretéről, ami a hangszerétől függően több-kevesebb lehetőséget ad a zenei folyamatok végigkövetésére. Tény, hogy meghatározó jelentőségűek a pontos indítások, a tempó-megadások – de a textúra változásainak kidolgozása ilyenkor „gazdátlan” feladat marad. Ezen az esten a dinamikai differenciáltságot keveselltük.

Zenei élményben az est kiemelkedő eseménye volt Doppler Ferenc Magyar fantáziája, Drahos Béla szólójával. A fuvolaművész, aki régi gyakorlatával ellentétben, a Bach-művekben rendkívül fegyelmezett testtartással fuvolázott, itt mind a kifejezés, mind az irányítás szándékával, mondhatni, egész testével játszott. Mozdulatai sebessége, intenzitása a tempón kívül szinte a dinamikát is sugallták. A rögtönzésszerű, rubato karakterű kezdet élményéből kivette részét az érzékenyen alkalmazkodó zenekar is. A folytatásban örömmel éltük át a tempó fokozását, és a briliáns cadenzákat, amelyek magától értetődő természetességgel (mondhatni, a rögtönzöttség érzetét keltve) gyöngyöztek. Kivételes fuvolista, akinek a játékát kísérni (akár: akivel együttmuzsikálni) nyilvánvalóan élvezetes feladat – örömzenélés volt ez valamennyi előadó számára. Örömmel nyugtázhattuk, hogy a perfekció-igénye az évek-évtizedek során sem kopott, és a megőrzött játék-öröm mellett mindenkori szólamát valamiféle letisztultság hatja át. Mintha magasabbról, átfogóbban szemlélné a művek egészét, miközben a részletek kidolgozottsága továbbra is megőrzi korábbi léptékét.

Felletár Melindának, a MÁV Szimfonikus Zenekar hárfásának kínált „jutalomjátékot” a záró műsorszám, Mozart Fuvola-hárfa versenye: kikerült abból a „takarásból”, ahonnan oly gyakran játssza zenekari művekben a néha hálátlanul nehéz szólamát. Itt némiképp összezsúfolódott a fúvósokkal gyarapodott (s ebből adódóan, megnövelt vonóslétszámot igénylő) zenekar. Ebben a műben a zenekar összeszokottságának az érzete munkált – de a dinamika differenciálása kevés teret kapott. Feltétlenül karmesteri irányítást igényel a középtétel indítása – Drahos Béla és az együttes ideális együttműködése nyomán élmény született. Voltaképp hálás feladat jutott valamennyi közreműködőnek: a szólisták az érdeklődés reflektorfényében játszhattak, s a versenymű ismerete biztosította, hogy a hallgatók az alkalmankénti szép megoldásokat beemeljék emlékeik gazdag tárházába.