MÁV Szimfonikus Zenekar – 2022. április 21. MÜPA – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
230

Fittler Katalin

Kezdettől megkülönböztetett érdeklődés kíséri a MÁV Szimfonikus Zenekar Szőke Tiborról elnevezett mesterbérletének estjeit. Az idei évadbeli harmadik koncert is népes hallgatóságot vonzott. A Müpa műsorait márciustól júliusig tartalmazó kiadványban „Hazatérők találkozása” figyelemfelkeltő (?) címet kapott ez a program, melynek szólistája Fenyő László, dirigense pedig Káli Gábor volt.

Voltaképpen félrevezető, annak ellenére, hogy van igazság-magva: mindkét művész pályája javarészét külföldön tölti, ugyanakkor a gordonkaművész állandó rajongótábora tanúsíthatja: Fenyő László elismerésre méltó rendszerességgel vett (és vesz) részt a hazai zenei életben (igaz, ezt a mennyiséget – éppen művészetének minősége okán – mindig kevesli a közönség). A másik (nyolc évvel fiatalabb) hazatérőre leginkább azóta kezdtek felfigyelni a hazai zenebarátok, amióta 2018-19-ben jelentős nemzetközi versenyek nyertese volt. Szimfonikus zenekaraink közül a MÁV Szimfonikusokkal már tavaly tavasszal is pódiumra lépett – tehát a találkozás, a viszontlátás inkább a zenekar-karmester kapcsolatra igaz. Mindenesetre, a szólistával való „találkozás” lehetőséget kínálhatott arra, hogy további közös fellépésekkel a két pálya íve akár többször is metssze egymást…

Dvořák két műve szerepelt a műsoron, a méltán ismert-kedvelt Gordonkaverseny (amelyet nem szokás másodikként emlegetni, jóllehet a szerző már fiatal korában is írt egy csellóversenyt), valamint a VII. (d-moll) szimfónia.
A zenei élet „közkatonáit” is némiképp számontartó szakmabeli számára nem újdonság, hogy Fenyő László fellépéseikor megannyi csellista (tanár és/vagy művész) ismerhető fel a nézőtéren. Lám, van a minőségnek egy olyan szintje, amikor háttérbe kerülnek a mindennapok hangversenyt-látogató akadályai! Most is így történt. És külön öröm, hogy alig néhányan nem várták meg a műsor második részét.
Fenyő László e zenekarnak is „kedvenc” szólistái közé tartozik, a vele való együtt-játék inspirálóan hat a játékosokra (elsősorban a vonósokra). Olyannyira, hogy szinte együtt lélegeznek a szólistával, érzékenyen követve a legkisebb agogikáit is. Mintha kamarazenélne minden szólammal – főként a szólisztikus szerepet játszó hangszerekkel. Ez a fajta kivételes érzékenység még nem jelentett közös nevezőt a karmesterrel, aki kevesebb tekintettel volt lelkes irányítása közben a szólista játékát oly élővé tevő nüanszokra, amelyek egyértelműen interpretációjának tudatosan vállalt mozzanatai – s amelyek egy pillanatra sem gátolták abban, hogy a ritmikus karakteren túl a metrikus tartást is megőrizze.

Úgy tűnt, Káli Gábor kevesebb fogékonyságot mutatott ezek iránt a müanszok iránt, és nem ismerte fel, hogy ezúttal a minél értőbb-érzőbb együttmuzsikálás segítése a fő feladata. Bizonyos tekintetben a zenekar kamarazenei vénája eredményezte a legérzékenyebb együttmuzsikálást. Az emberi énekhanggal bátran versenyre kelhetett volna a legtöbb melodikus fordulat megformálása, bármely zenekari játékos előadásában. Hangulatok, karakterek sorjáztak gyönyörködtetően, és legyen bármilyen „szabályos” felépítésű is mindhárom tétel, nem a formára, hanem a rendkívül érzékeny kifejezésre irányult a figyelem.
A szimfónia hallatán megerősödött bennem a vélemény: Káli Gábor par excellence vendégkarmester-típus. Ráadásul olyan, aki kvalitásos együttesekkel való munkája során jelentős figyelmet fordít a koreográfiára is. Alapos műismeret birtokában teszi, de gyakran mozdulataival mintegy vizualizálja a hallottakat – néha megkönnyítette volna egy-egy szólam új belépését, ha egyértelmű intéseket kap. Káli a zenészekkel való kapcsolattartás részének tekinti a szemkontaktust is, helyesen – ám ha például egy lassítási folyamatban szuggerál, akkor kétséges, hogy valóban együtt lesznek-e tempóban a játékosok. Ami leginkább a „tetszetős” kategóriába tartozik, bal kezén az ujjaival való, szinte csak kapirgászásnyi mozdulatok változatossága. Fontos információhoz kicsik ezek a mozdulatok, ha pedig hanyagolható az információ-tartalmuk, akkor kár elvonni velük a játékosok figyelmét.

Elismerésre méltó viszont az energiája, amellyel vezeti a folyamatokat, így nem ad lehetőséget „üresjáratokra”. Más kérdés, hogy a végigjátszás mellett mennyi figyelem jut – mennyi figyelmet juttat – a formai építkezésre.
Mindezek részletkérdések; a lényeg, hogy értékes művek remek előadásban jutottak el a lelkes hallgatósághoz.