Korábbi beugrásait követően Christoph Campestrini világjáró osztrák karmester saját jogon is meghívást kapott a MÁV Szimfonikus Zenekartól egy Mozart–Mahler-koncert elvezénylésére, ami véleményem szerint kitűnő ötletnek bizonyult.
A január 14-i hangverseny természetesen online esemény volt, amelyet a Zeneakadémián rendeztek. Mozartot a K 449-es Esz-dúr zongoraverseny képviselte a programban, Balogh Ádám szólójával. Campestrini élettől duzzadóan és erélyesen szólaltatta meg a zenekari expozíciót, amelyben az együttes vonóskara rögtön észrevétette magát homogén, finoman cizellált hangzásával. Ez a játékmód szervesen készítette elő a szólista belépését, ugyanis Balogh Ádám játékára a romantikus játékmód tudatos kerülése, a karcsúság és puhaság kecses és mégis friss és üde hatást keltő kombinációja volt jellemző az egész mű folyamán. A felszín alatt azonban mindvégig ott éreztük az izmok és inak játékát, és a tétel gazdagon ornamentált részeit, többek között a cadenzában, briliánsan, napfényben táncoló vízsugarak képét felidézve, sodró lendülettel szólaltatta meg.
A lassú – pontosabban nem is olyan lassú, Andantino – tételben Campestrini korábbi, már-már szögletes határozottságának kontrasztjaképpen, precizitását megőrizve, de igen érzékenyen és áradó nyugalommal dirigált, és teremtett a szólistával együtt költői-álmodozó hangulatot. Ám itt sem érzelgősen, mert a zenei szövet megőrizte finom csipkeszerűségét, aminek ezúttal is a finoman kidolgozott vonóshangzás volt az alapja.
Az a felszabadult könnyedség, amely még az Andantinóban is ott bujkált, a zárótétel során bontakozott ki és vált meghatározóvá. Kedvesen játékos kezdés, a folytatás gördülékenysége és önfeledtsége, később a zongorában a díszítőhangok csillogó ékkövei ugyanúgy remekül szolgálták Mozart egyik legderűsebb zongoraversenyének szellemét és karakterét, mint Balogh Ádám zenei egyéniségének alapvető karcsúsága, eleganciája és az a fajta fiatalos lendület, ami sejtésem szerint az évtizedek múltával is sajátja marad majd. Játékát a zenekar tagjai is spontán tetszésnyilvánítással fogadták, amit azután ráadásként rövid improvizációval köszönt meg a fiatal művész.
Mahler művei közül a MÁV-zenekar a 6. (a-moll) szimfóniát játszotta el Christoph Campestrini vezényletével. (A „Tragikus” elnevezés autenticitása kétséges.) Pontosabban a műnek egy Simon Klaus által kisebb zenekarra készített átiratát, amely különösen a fúvós szólamok számát csökkentette radikálisan. Az átirat melletti döntés szükségszerű volt, mert az eredeti partitúra megszólaltatásához szükséges minimum 110 zenész nem zsúfolható fel a Zeneakadémia pódiumára. (Most, hogy van Bartók Béla Hangversenytermünk, sok évtized után már bevallhatjuk magunknak, hogy jelentős nagyzenekari műveket Budapesten sokáig legfeljebb szabadtéren vagy stadionokban lehetett előadni.) A döntés azonban, noha kényszer szülte, szerencsésnek is mondható, mert – különösen azáltal, hogy tudtommal Campestrini mester egy-két fúvóst vissza is csempészett az együttesbe –, az átirat egyáltalán nem hatott sápadtnak vagy erőtlennek.
Ám ez a szimfónia más szempontból is jelentős erőpróba zenekar és karmester számára egyaránt. Pusztán a terjedelme, illetve – még inkább – a benne foglalt anyag, a témák és zenei gondolatok gazdagsága és sűrűsége miatt, de leginkább az egész művet (a lassú tétel kivételével) átjáró, feltűnő diszharmónia, vergődés és reménytelenség miatt, ami hatalmasra tágítja a benne foglalt érzelmek és karakterek világát. A mű ma annál is izgalmasabb lehet számunkra, mivel, amint a legújabb Mahler-irodalom feltárta, a szimfónia megírásának hátteréül éppen nem Mahler Alma Schindlerrel kötött házasságának legboldogabb időszaka, hanem – két gyermekük születése ellenére – a házasság viharos konfliktusokkal kísért ellehetetlenülése szolgált. És bár a hangszeres zenében (és megannyi más művészi produktum esetében) indokolt a messzemenő óvatosság az önéletrajzi motívumok elhamarkodott feltételezésével kapcsolatban, ebben az esetben maga Mahler utalt arra több ízben is, hogy ez a műve közvetlenül kapcsolódik felesége személyéhez (csak a nyitótétel kissé olcsó és harsányra hangszerelt „Alma-témáját” nem nevezte így soha).
Nos, ez a mostani előadás nem volt híján az éles kontrasztoknak és az árnyalatok gazdagságának, és Campestrini maestro pálcája alatt a zenei folyamat rendkívül koherensen és folyékonyan, megszakíthatatlanul bontakozott ki előttünk, immár a zenekar kitűnő fúvósait – basszusklarinét, első kürt és még sokan mások – is reflektorfénybe állítva. Különösen emlékezetes volt a sajátos, fanyar mahleri groteszkség megformálása az indulószerű anyagban.
Campestrini az előadást a scherzóval folytatta. Eredetileg ez volt a tételek sorrendje, amelyet Mahler később megváltoztatott (felcserélte az Andante moderato tétellel), majd végül feltehetőleg – bár ez kevésbé egyértelműen dokumentálható – mégis az eredeti sorrend mellett döntött. A szimfóniát így is, úgy is szokás játszani, ezért jó ötlet lett volna a közvetítés lebonyolítóitól, ha előzőleg tájékozódnak arról, hogy a mű melyik verzióban fog megszólalni. Így elkerülhették volna azt a blamázst, hogy a scherzo kezdetén az Andante moderato, a lassú tételén pedig „Scherzo: Wuchtig” felirat jelenjen meg a képernyőn. Ez sem zavarhatta meg azonban a hallgatót abban, hogy átengedje magát a keserű szarkazmussal telített tétel hangulatának, annak a meghatározatlan tartalmú, de ellenállhatatlanul humoros karikatúrának, amelyet oly gúnyos magabiztossággal skiccelt fel a karmester. Hogy azután a lassú tételben a közönség a puha és varázslatos hangzásban, az alpesi természeti idill festőiségében és üde giccsmentességében gyönyörködhessen. Meg a legatissimo megszólaltatott, de élő és lélegző zenei szövet áttűnésszerű képváltásaiban, amelyek után a tétel későbbi, visszafogott érzelmi átforrósodása is hallatlanul költőien és finom érzékenységgel szólalt meg, a csellószólam emlékezetesen puha pianissimóival.
Izgalmasan és jelentőségteljesen indult a finale is, kozmikus képet felidéző, különös, kvázi-avantgárd kezdetével. De az egész tétel vihart, háborút, sőt bombázást idéző, Sosztakovics látomásait megelőlegező, tragikus küzdelme, majd utána a reménytelenség semmibe hulló hangjai is szívszorítóan szépen szólaltak meg – miközben az előadás precizitása sem szenvedett csorbát.
Szerencsés találkozás tanúi lehettünk; remélhetően nem az utolsóé.
– Malina János –
