A MÁV Szimfonikus Zenekar az újonnan alapított fúvós részleg 1945. május 1-ji fellépését tekinti az együttes születésnapjának. Ezért április 24-én, egy héttel a 76. születésnap előtt, ünnepi hangversennyel emlékezett meg 75. születésnapjáról a Budapest Kongresszusi Központban. Apró pontatlansággal úgy is fogalmazhatunk, hogy a 75. évforduló első évfordulóját ünnepelte.
Az emlékkoncerten – amely sajnos csak online esemény formájában jöhetett létre – ketten vezényelték a zenekart: az utóbbi évek kétségkívül legnagyobb nemzetközi presztízsnek örvendő karmester-vendége, a 85. születésnapját idén októberben ünneplő Charles Dutoit, aki immár harmadszor fogadta el az együttes meghívását, illetve a zenekar 2019-ben kinevezett zeneigazgatója, az izraeli-amerikai Daniel Boico. A műsoron két erősen eltérő karakterű darab szerepelt, amelyekben azonban közös, hogy mindkettő igen népszerű, és alaposan kihasználja a nagyzenekar lehetőségeit: előbb Aaron Copland Appalachian Spring (Tavasz az Appalache hegységben) című táncszvitjét dirigálta Daniel Boico, majd Dvořák „Újvilág” szimfóniája hangzott fel Dutoit vezényletével.
A Copland-mű, amellyel Boico talán választott hazája irányában óhajtott gesztust gyakorolni, valljuk be, nem remekmű: a balettszvit-szerkezet, a 20. század nagyjainak hasonló kompozícióival ellentétben, itt a kolorisztikus töredezettség veszélyét idézi fel és teljesíti is be egyben. Feltűnően terjedelmesek a hangszerszólókra vagy harmóniailag és hangszerelésben is vékony zenei szövetekre szorítkozó szakaszok; terjedelmességük nem egyszer terjengősségnek hat, s a körülményesség, az unalom veszélye is fölrémlik. Persze tudjuk: Coplandnál tudatos szándék volt az „önként vállalt egyszerűség” no de ennyire? Pedig vannak másfajta: hangfestő (madárhangokat imitáló), játékos, erőteljes ritmikájú, nagy tömböket mozgató karakterek is a darabban, és szó, ami szó, ahol volt mit eljátszani, ott a karmester és a zenekar is kitűnő benyomást tett. Boico rokonszenves, derűs egyszerűséggel és magabiztos precizitással vezényelt, a számos szépen formált fafúvós szóló meggyőzően hatott, különösen az első klarinétos játszott szuggesztíven. Boico sokat tett azért, hogy a mű arra alkalmas részei valóban életteli módon szólaljanak meg; s a tutti összhangzások is meggyőzőek, összecsiszoltak voltak.
Dutoit már a Dvořák-mű sejtelmes bevezetésében letette névjegyét azzal, ahogyan egyre fokozta a nyitódallam kirobbanását előkészítő, fokozódó feszültséget –
amely dallam azután éppen ezáltal nyerte el hatalmas lendületét. A fuvola daloló, idillikus ellentémáját hagyta kiszélesedni, majd a tuttiban erőteljesen helyreállította a tempót; s ami máskor talán tempóingadozásnak vagy sziruposságnak hatott volna, az nála a zenét szolgálta, működött. Dutoit egész jelenlétére a monumentalitás, a hatalmas léptékben való gondolkodás volt a legjellemzőbb. Érdekes, hogy a hatalmas termetű Boicóval ellentétben ő nem tartott igényt karmesteri pulpitusra: a pódiumon állva is ugyanúgy kézben tudta tartani a nagyzenekart. Míg a nyitótételben ezúttal a trombiták és a többi rézfúvós is kitűnő, kristálytiszta hangzásokat produkált, a lassú tételben esetenként bizony kívánnivalókat hagyott maga után a szólóban oly meggyőző fafúvósok intonációja a kényesebb akkordokban. A tétel ihletett hangulata, a pianók és pianissimók sejtelmes atmoszférája azonban megragadóan kelt életre; Dutoit a színek és az érzelmi átforrósodások mesterének is bizonyult. A scherzóban a vonósok bizonyították kifejező erejüket, s az egész tétel robusztusan-robbanékonyan, lendülettel és ruganyossággal telítve hangzott fel. A zárótétel pedig, úgy tetszett, kimeríthetetlen energiától hajtva, feltartóztathatatlan lendülettel érkezett el az igazi, dvořáki himnikus befejezésig.
Malina János
