Malina János
A MÁV Szimfonikusok Charles Dutoit után ismét egy méltán világhírű, nagyszerű művész partnereként lépett a budapesti közönség elé: február 22-i Beethoven-hangversenyükön Makszim Vengerov működött közre hegedűművészként és karmesterként is. Ez semmiképp sem jelenti azonban azt, hogy a zenekarnak vagy a Müpa pódiumára lépő többi művésznek – Ránki Fülöpnek (zongora), Devich Gergelynek (gordonka) és a karmester Christoph Campestrininek – a mester árnyékában kellett volna maradnia. A koncert első felében Beethoven C-dúr Hármasversenye csendült fel Campestrini vezényletével, ebben Vengerov hangszeresként vett részt. A második részben azután ő állt a zenekar elé, hogy elvezényelje Beethoven 7. szimfóniáját.
A Hármasverseny alapjában véve alkalmi kompozíció, s ez Beethoven esetében nem is egyszer azt jelenti, hogy a mű nem tudja végigjárni a szokásos, különösen küzdelmes alkotói folyamatot, és így nem éri el azt az ideális állapotot, azt a karcolhatatlan tökélyt, amelyet többek között hegedűversenye és zongoraversenyei képviselnek. Ez természetesen Beethoven szintjén értendő: a Hármasverseny is makulátlan mesterségbeli tudással, a szólóhangszerek lehetőségeinek maximális kihasználásával van megírva, de nem olyan végletesen koncentrált és összetéveszthetetlenül egyéni alkotás, mint műveinek java. Miután pedig – a műfaj követelményeinek eleget téve – a Hármasverseny igen hálás játszanivalót jelent a szólisták számára, megszólaltatásának kulcsa az előadók teljesítményében rejlik. Egészen elsőrangú szólisták ugyanis pusztán a zene anyagszerűségének szuggesztív érzékeltetésével feledtetni tudnak minden hiányérzetet. Nos, azúttal egy ilyen előadásnak lehettünk tanúi.
A szólista-hármas karakterét elsősorban Vengerov és Ránki játéka és egyénisége határozta meg. Nekik tulajdonképpen minden hangjuk zenei esemény volt, tehát egyedül is biztosítani tudták a hallgató figyelmének folyamatos fenntartását. Vengerov a tőle megszokott módon a tökéletes lazaság és szabadság rugalmas alapzatáról indította hatalmas emocionális töltetű gesztusait és frázisait, melyek egyszerre hatottak magabiztosnak, gömbölyűen megformáltnak, gyöngyözőnek és tökéletesen kontrolláltnak. Játéka mintegy megtestesítette a zenei kifejezés lehetőségeinek teljességét. Ránki Fülöp játékáról pedig három dologra asszociál az ember: derűre, harmóniára és őserőre – ám ez az őserő nem valamilyen félelmetes természeti tünemény, hanem barátságos, pozitív és emberi erő, amely nem fenyeget, hanem bizakodást kelt. A kétfajta magatartás ugyanakkor harmonikusan viszonyult egymáshoz, már a két művész magasrendű alkalmazkodási igénye miatt is. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy a szólisták Benjáminja, Devich Gergely is kettőjük teljesen egyenrangú partnere legyen. Az egyik körülmény, ami gátolta ebben, Devich vonzóan puha, pasztellszínű, ám kissé matt csellóhangja volt. A másik, amely nyilván összefügg ezzel, az, hogy mindvégig rendkívül kulturált és választékosan formált játékából hiányoztak az igazán szenvedélyes, érzelmileg telített pillanatok (amelyekre a hangszer karaktere olyan kiválóan alkalmas). Bízzunk benne, hogy Devich Gergely még előtte áll egy olyan érési folyamatnak, amely ebből a szempontból is teljessé teszi majd technikailag is igen meggyőző játékát.
Abban, hogy a Hármasverseny izgalmasabb benyomást keltett bennünk az átlagos előadásnál, a szólistákon kívül természetesen a határozottan, precízen és szuggesztíven vezénylő Christoph Campestrininek és az ő nyelvét jól értő zenekarnak is része volt.
A 7. szimfónia előadása még harmonikusabb zenei élménnyel szolgált, hiszen egy korszakos remekmű és egy karmesterként is hallatlanul izgalmas tehetségű, all-round zenész találkozott egymásal. Vengerov vezénylését, tisztán vizuális szempontból, akár tenyeres-talpasnak is nevezhetnénk; a hangzó eredmény azonban arra figyelmeztet, hogy ne a külsőségek alapján ítélkezzünk. A szimfónia ugyanis olyan tiszta, erőteljes karakterekkel szólalt meg, annyi melegség volt a lírai szakaszokban, annyi finom hangsúly, feszült várakozás, szökellő könnyedség és magával ragadó fokozás tanúi voltunk, olyan rugalmasan bánt az idővel Vengerov, hogy legfeljebb a vezénylés látszólagos egyszerűségéről beszélhetünk, amely mögött alapos részletmunka áll, és amely csupán álcája a rendkívüli művészi súlynak és kisugárzásnak.
A MÁV Szimfonikusok tökéletes hangszernek bizonyultak a karmester kezében. Az egész zenekar és külön a vonósok telten, lekerekítetten, homogén együttesként szólaltak meg. Valósággal kisütött a nap a nyitótétel gyors részének szökellő indulásakor, megrendítő volt előadásukban a lassú tétel komor megszólalása, majd később a brácsadallam simogatóan szép vonala; remekeltek a fafúvósok a scherzóban, kristálytiszta, telt akkordokat hallottunk mindenütt – mindenesetre a máris csúcsra járó Beethoven-szimfónia-dömpingnek az eddigi legszebb darabja volt ez az előadás.