A Felfedezések sorozat nyitókoncertjével kezdte az új évadot szeptember 29-én a MÁV Szimfonikus Zenekar. A története során többször címet – és annak megfelelően „profilt” – váltó sorozat fókuszába újabban a felfedezésre váró (esetleg nemzetközi viszonylatban már felfedezett, ám nálunk még ismeretlen) fiatal művészek kerültek. A programok előszeretettel kínálnak hangversenytermi ritkaságokat (nemritkán egyetlen – vagy legalábbis kis számú – megszólaltatás reményében, ami, valljuk meg, korántsem rentábilis az előadók befektetett munkáját illetően). Sajnos, az a szempont, ami annak idején alapfeltétel volt (vagyis, hogy szerepeljen a műsorban egy 20-21. századi magyar kompozíció is), teljesen háttérbe szorult.
A MÁV Szimfonikusok vendégszereplői a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola növendékei. A kínai-német zongoraművész, Xinyuan Wang mestere Szokolay Balázs, a dirigens Hontvári Gábor pedig zeneakadémiai diploma birtokában tanul tovább, miközben ősztől a Würzburgi Színház első karmestere és zeneigazgató-helyettese.
A műsorra nem lehetett panasz – Schumann (hangversenytermi örökzöld) a-moll zongoraversenye a Genoveva-nyitányt követően csendült fel, az est második részében pedig Sibelius I. szimfóniája szerepelt a műsoron. A Schumann-művek választása ideális volt a karmesternek, aki az elmúlt években német zenekarok élén alapos jártasságra tehetett szert a német repertoárt illetően. Sibelius érezhetően nem az ő világa. Jelenléte felszabadítóan hat a zenekari játékosokra, a vonósok lendületesen, szép tónussal muzsikálnak a keze alatt, zenei élménnyé nemesítve az unisono tutti-állásokat. Hontvári mozdulatkészlete gazdag, eredményesen inspirál fokozások végig vitelére. Pontosan tájékoztat mozdulataival a záróhangok lecsengését illetően, és egyértelműen irányítja a tempóváltásokat is. Néha azonban „túlbábáskodva” olyankor is irányít, amikor nyugodtan rábízhatná a zenekari szólistára játszanivalója megformálását. Gyakran esik abba a hibába, hogy a visszafogó, „csitító” mozdulatait oly mélyre helyezi, hogy a hátrább ülő játékosok a legnagyobb figyelemmel sem vehetik észre. Irányításának egyetlen jelentős hiányossága, hogy „abszolút értelemben” vezényelve, nem veszi figyelembe az egyes hangszercsoportok hangképzési sajátosságait. Avizói legfeljebb látványként fejezik ki, hogy mit kíván hallani. Ennek következménye néhány pontatlan rézfúvós-indítás (legfeltűnőbben a szimfónia II. tételének a kezdetén). A dallamban/motívumban (tehát mindenképp megformálandó zenei egységben) gondolkodó muzsikus számára több idő kell a megfelelő mennyiségű levegő vételéhez, mint amekkora például egy vonósjátékos reakcióideje. A karakter-elképzeléseket illetően viszont mindig kifejezőek a térbeli mozdulatai. Az inspirálás szándékolatlan következménye, hogy egy-egy tétel dinamikai megtervezettsége nem juthatott kifejezésre; kiváltképp a szimfónia zárótételében, már-már töredezett a forma (a magvas pianissimo és a forte-fortissimo kidolgozott csúcsponthoz vezetések között kevéssé differenciált a hangzás – és kevéssé kihasználtak a hangerő finom árnyalatai).
Xinyuan Wang a Schumann-zongoraversenynek a lassútételében talált igazán magára. Technikailag kidolgozott játékáról még többet árult el a két ráadásszámmal: a Bartók és Brahms-tétel nemcsak jól karakterizált volt, hanem arról tanúskodott, hogy a 24 éves zongorista a hangszeres játszanivalón túl a zenei stílusok világában is jól tájékozódik.
A zenekarban megannyi új arc tűnt fel. A tagságában részlegesen megújult együttes lelkesen muzsikált, ami ígéretes nyitány történetének új fejezetéhez, amikor a vezető karmester és a művészeti vezető tisztségét Daniel Boico tölti be. (Fittler Katalin)
