Fittler Katalin
MÁV Szimfonikus Zenekar – 2019. május 16.
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A Szőke Tibor mesterbérlet kínálata mindig méltó az érdeklődésre – az idei sorozat 4. hangversenye még azon belül is kiemelt jelentőségű. Kobajasi Kenicsiró fellépése (nevének írásmódját a programfüzetekével egyeztettem) bármely zenekarral, mindig eseményszámba megy. Méltán tartja számon a MÁV Szimfonikus Zenekar, hogy világelső együttesként őket vezényelte (a Magyar Televízió Első Nemzetközi Karmesterversenyének első fordulójában, 1976-ban). A népszerű japán karmester, „a legmagyarabb japán”, aki 45 éve lépett először magyar földre, számos magyar állami elismerés mellett 1992 óta az ÁHZ (a Nemzeti Filharmonikusok elődje) örökös tiszteletbeli elnök-karnagya, 2014 óta pedig a MÁV Szimfonikusok tiszteletbeli vendégkarmestere.
A május 16-i esthez a japán-magyar államközi kapcsolatok felvételének 150. évfordulója kínált apropót. Az erre az alkalomra komponált művének Kobajasi A két haza százötven éve címet adta. Szép gesztusa ez annak, hogy nemcsak a magyarok rajonganak a nálunk „felfedezett” kitűnő muzsikusért, hanem ő is viszonozza ezt a szeretetet és megbecsülést.
Az alkalmi kompozíció mindkét nép zenéjének anyanyelvi ismeretét dokumentálja; a magyar közönség örömmel ismerhetett rá az idézetként egy-egy szólóhangszer által játszott magyar népdalsorokra, míg a japán karakterisztikumot elsősorban az ütőhangszerek kiemelt jelentőségű, differenciált alkalmazásában fedezte fel. Hallgatása során azt érezhettük, hogy az általa karmesterként megismert kompozíciókból gazdag-választékos „szókinccsel” gyarapodott Kobajasi, s ezt autonóm biztonsággal alkalmazza zeneszerzőként. Hatásos a mű kezdete a fuvolaszólóval, amelyet Párkai Krisztina gyönyörködtető előadásban vitt közönség elé. Változatos a hangzásvilága, hangszíngazdagsága remekül érvényesült a nagylétszámú együttes előadásában.
A két ország nemzeti Himnuszát követően csendült fel, ősbemutatóként, majd Liszt Esz-dúr zongoraversenye következett, a karmester lányának, Kobajasi Ajanónak a szólójával. Az előadásból legfeljebb a szólistának a zenekarral való „kommunikációját”, az alkalmanként már-már kamarazenei közvetlenséget hiányolhattuk, a zongorista rendkívüli felelősséggel játszotta szólamának azokat a részleteit is, amikor a legfontosabb zenei anyagot valamely zenekari szólam játszotta. Az együttes már-már túlzott udvariassággal kísért ilyenkor, ily módon a hangzás kohéziója gyengült.
Az eredetileg meghirdetett Bartók Táncszvit helyett a szünet után Brahms négy Magyar táncával folytatódott a műsor (sorrendjük: 1., 6., 4. és 5.), hatásosan érzékeltetve a hangszerelési effektusokat, remek formálással. Ezúttal ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy ezek a gyakran ráadásszámként továbbnépszerűsített darabok korántsem csupán „encore”-funkcióra jogosultak. Hálás játszanivalók, de épp népszerűségük jelenti a veszélyt: önjáró sikerűnek tartva a darabokat, gyakran a felületességet elfedő hatásvadász fordulatokkal szólaltatják meg őket. Most „átjött” a brahmsi szellemiség, s érezhetően a zenekari játékosok is felelősséget vállaltak szólamukért.
Kodály zenekari remeke, a Galántai táncok méltó finálé volt: kidolgozott előadásban hallhattuk, magával ragadóan.
Kobajasiról nehéz elhinni, hogy 79 éves. Tehetségéhez és tudásához (a kotta nélkül dirigált művek alapos tudásáról a zenekari játékosok számára megbízható irányítása tanúskodik, hogy a zeneileg exponált pillanatokat előkészíti, a technikailag kényes belépésekre mindig odafigyel) az évtizedek során szerzett tapasztalata is hozzájárul. Ezért van az, hogy gazdag mozdulatkészletből tudja kiválasztani azt a gesztust, amely egyértelmű a játékosok számára, s amellyel a legközvetlenebbül tudja átadni elképzeléseit. Éppen ezért teheti meg, hogy néha szinte „leáll”, hagyja játszani a hangszereseket, hogy aztán a következő érzékeny pontban ismét koncentrálja a figyelmet. Neki sikerül az, elképesztően intenzív jelenlétéből is adódóan, hogy a halk dinamikát kérő, már-már rezdülésszámba menő mozdulatai is követhetőek legyenek. És megszokhatatlan az a csodálatos időkezelése, hogy miközben a játék szempontjából kényes részletekre ügyelve is mindig a nagyformát építi, rendre visszajelzéseket tud adni, azonnali elismeréssel nyugtázva a szép pillanatokat.
A két Himnusz, az üdvözlő (rövid) beszédek, valamint a műsor: összességében komplett-kerek élményt adott. Teljesnek éreztük ráadások nélkül is – és miután a kedves integetéssel búcsúzó zenekar távozott, meglepve tapasztaltuk a „pontos időt”. Hogy mindez alig két órát tartott, szünettel együtt…
