Fittler Katalin
A három bécsi klasszikus nagymester egy-egy darabja szerepelt a Lukács Miklós bérlet 3. estjének műsorán. Haydn 10. operájának, A lakatlan szigetnek a nyitánya remek estet ígért: legjobb formáját mutatta a zenekar, minden hangra figyelni kellett! Annál is inkább, mivel a hangok nemcsak motívumokká álltak össze, hanem azonnal kapcsolatba is léptek egymással. Épült a forma, áttekinthető egységekből, amelyek remekül illeszkedtek egymáshoz (szinte grafikusan lehetett volna ábrázolni a partitúrában éppen szereplő hangszerek, illetve hangszercsoportok egymásutánját). Telitalálatként értékelhettük (akár a tétel korábbi ismerete nélkül is) a tempóválasztást: élénk volt, de sohasem túlhajszolt, s ezt igazolta vissza a nagybőgő-szólam is, amikor bravúrosan győzte a leggyorsabb szakaszokat.
Az est dirigense Daniel Boico volt, aki érezhetően a zenekarral foglalkozott, nem pedig a közönség számára biztosított mozdulataival látványosságot.
Kotta nélkül vezényelte a Haydn-nyitányt csakúgy, mint a hangverseny második részében Mozart „nagy” Esz-dúr szimfóniáját. Ott viszont engedett a struktúra-építés irányításából, s leginkább a dallamokkal törődött. S mivel azokból kiemelten sok jut a prim-szólamnak, megkülönböztetett figyelemmel fordult a hegedűsök felé (lehet, hogy ezt „hálálták meg” az unisonókban különösen feltűnő egységes tónusukkal, s az „éneklő allegro” téma-típus mindenkori pompás megformálásával?). Az érezhetően lelkes légkörben valamennyi hangszercsoport odaadóan muzsikált – ami azt eredményezte, hogy az egészséges zenekari hangzás (eltekintve néhány hirtelen hangerő-kontraszttól) a dinamikát tekintve kissé esetlegesnek tűnt. Pontosabban: ezt a területét korántsem irányította a karmester. Egyébként is szívesen hajlik arra, hogy első legyen az egyenlők között; szívesebben rajzol karaktereket, mintsem hogy metrikus ütések egymásutánjával dresszírozza a muzsikusait. Indításai pontosak, tempóelképzelései világosak – de amikor egy tétel/formarész halk szakasszal kezdődik, oly apróra veszi mozdulatait, hogy azzal nehezíti a játékosok dolgát. Ilyenkor az általa elképzelt hangzásképet vetíti előre, amelynek tökéletes megvalósítását épp ez a „visszafogottság” akadályozza (mert ennek láttán az addig felszabadultan muzsikáló hangszeresek óhatatlanul is visszafogják – nemcsak a dinamikát, hanem talán a kifejezőerőt is).
Ha már a látványnál tartunk: a legnagyobb meglepetést Zalai Antal okozta. Még aki személyesen ismeri is (régebbről) a szólistát, meglepődött új „arculata” láttán. A bajusz, a szakáll és a megváltozott hajviselet olyannyira nehezítette a felismerését, hogy már-már kételkedtünk, valóban őt látjuk-e (igazán biztosak ebben csupán a ráadás Bach-tétel bekonferálásakor, beszédhangja hallatán lehettünk).
Beethoven zenéjéről – kis általánosítással – elmondhatjuk, hogy „sohasem téveszti el hatását a hallgatókra”, éppen ezért a fogadtatástól sohasem várhatjuk, hogy adekvát megfelelője legyen a teljesítménynek. Hogy Boico partitúrából vezényelt, rendjénvaló lenne abból a meggondolásból, hogy itt a zenekar mellett a szólistával is kapcsolatot kellett tartania, pontosabban, versenymű esetén a zenekar és a szólista „közös nevezőre hozása” is a feladatai közé tartozik. Beethoven Hegedűversenye kedvelt hallgatnivaló (a gyengébb interpretációk hallatán a hallgatókban aktiválódnak a korábbi hangzás-élmények, és máris megvan az alap a lelkesedéshez), bizonyos tekintetben játszanivalóként is „veszélytelen”, különösképp a zenekar számára. A hangszeresekben is él a többé-kevésbé részletes műismeret, és a szép dallamokhoz saját-szólammal „becsatlakozni” hálás feladat. A szólistának pedig a „borítékolható” lelkes fogadtatásért igencsak érdemes megmutatnia tudása legjavát.
Ezen a hangversenyen ebben a műben találkoztak legkevesebb intenzitással az előadók, s ebből adódóan a kölcsönös inspirációk is elmaradtak. Itt volt a legtöbb apró „pontatlanság”, ami abból adódott, hogy nem „érezték” egymás agogikai lehetőségeinek kihasználását. Zalai Antal játékából hiányzott a személyesség, a meggyőződés a mű értékét-szépségét illetően, az öröme szépségek életre hívásának lehetőségéért, s ezekből adódóan az a megelégedettség, hogy sikerült megmutatni a kompozíció értékeit. Nem alakult ki egymásban megbízó kölcsönös kapcsolat a zenekar és a szólista között, s ezt a karmester sem tudta létrehozni. maradt tehát a mű hangzó újraszületése, ami voszont korántsem lett ily módon újjászületés. Újrahallgatáshoz jutott a közönség, anélkül, hogy többletet kapott volna. De Beethoven így is hatott – miként a lelkes fogadtatás bizonyította.
Mivel a műsor egy stílushoz tartozó kompozíciókból állt, s ezeket különböző hatásfokkal közvetítette a karmester, itt mutatok rá a szereplők életrajza ismertetésének egy általánosan, nemzetközi méretekben is megfigyelhető hiányosságához. Megtudjuk, a karmester vagy a szólista hol-kinél tanult, milyen versenyeket nyert meg, kikkel-hol lépett fel. Énekeseknél néha értesülünk szerep-listájukról is, s ilyenkor kiderül, mennyire befolyásolja a lehetőségekkel való élés a repertoárt (néha elszörnyülködhetünk, hogyan vállalhatott valamely hangfaj kiválósága a karakterétől idegen szerepekre). A vendégkarmesterség bevett gyakorlata hasonló jelenséget eredményez (bár ilyenkor semmiféle káros mellékhatástól nem kell tartani); ez viszont sok tekintetben hasznos, hiszen a gyakorlatban derül ki, hogy mely stílus, mely szerző (milyen műfajú) alkotásai állnak legközelebb egy-egy dirigenshez. Boico ötven éves – jó lett volna némi támpontot kapni, amihez viszonyítva talán arra is választ kaphatnánk, a kétségkívül invenciózus, lelkes (és lelkesíteni tudó) dirigens irányításával miért jön létre ugyanakkor-ugyanott-ugyanazokkal a muzsikusokkal, egyazon stílushoz tartozó programon belül különböző színvonalú interpretáció.
