Fittler Katalin
Apró zökkenővel indult az idei Szőke Tibor mesterbérlet: a nyitókoncert dirigensének és egyben egyik szólistájának Maxim Vengerovot hirdették, ám a művész váratlan megbetegedése miatt lemondta ezt a fellépést. Öröm az ürömben: változatlan műsort tudtak biztosítani, és mindazoknak, akik meghallgatták a hangversenyt, nem lehetett okuk a panaszra. Mozart Sinfonia concertantéjához Szűcs Máté partneréül sikerült megnyerni Kelemen Barnabást, az est dirigensének pedig Christoph Campestrinit.
A Sinfonia concertante megszólaltatásához elegendő a kislétszámú zenekar – azok a művészek, akik részt vettek az előadásban, érezhetően örömzenélésnek tartották ezt a szereplést. A két szólista úgy helyezkedett el, hogy Kelemen Barnabás a prímszólammal, Szűcs Máté pedig a brácsaszólammal tudjon esetenként akár szemkontaktust is tartani. Ők pedig szólista-minőségben briliáns kamaramuzsikusnak mutatkoztak, akár együttes játékról, akár párbeszédes részletről volt szó. Nagy kedvvel irányította az összjátékot az osztrák dirigens, aki – mint szakmai életrajzából kiderül – rutinos vendégkarmester. Állandó aktív jelenlétével inspirálta az igényes-szép játékot, szinte észrevétlenül irányítva az összjátékot.
Külön öröm volt a ráadás, azon két duószonáta egyikének a nyitótétele, amelyet Michael Haydn „helyett” komponált Mozart, segítendő épp időzavarba került muzsikus-kollégájának. A két kitűnő játékos úgy adta elő, hogy otthonosnak éreztük e kamara-tételt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben – lehet, hogy a megváltozott zenehallgatási szokások (nagy terem, nagy közönség) nem jelentenek akadályt az egykori intimebb muzsikálásra szánt darabok továbbélésében? A hegedű és a brácsa hangja – mesterséges erősítés nélkül – szárnyalt a teremben, és teljes értékű zenei élményt adott. Olyannyira, hogy még csak neszezéssel sem zavarta ezt a muzsikát a hallgatóság. A minőség (a tételé és az interpretációé) jótékonyan hatott a fegyelemre…
Nagy falatot ígért a program második része, előadóknak és hallgatóknak egyaránt. A zenekar – kihasználva a teljes pódiumot – óriásira bővült, s örömmel regisztrálhattuk, hogy a nézőtér kihasználtsága is csak minimálisan csökkent. Érdemes volt végighallgatni a műsort, mert kiderült: Bruckner IX. szimfóniája nemcsak hallgatható, hanem élvezhető is.
„Aktualitásnak” tekinthető, hogy linzi születésű, még középfokú zenei tanulmányait is a „Brucknerstadt”-ban végző dirigens állt a karmesteri dobogón (habár ez így önmagában korántsem jelenthet biztosítékot). Campestrini számára érezhetően kedves volt ez a feladat is; alapos műismeretéhez kétség nem férhet: változatos mozdulatkészletével nagyformát tudott létrehozni az egymást követő, részletesen kidolgozott szakaszokból. A zenekar tehát nemcsak létszámában lett „nagy”, hanem formátumában is: az összteljesítményt röviden úgy lehet jellemezni, hogy odaadóan muzsikáltak. Teste volt a hosszú hangoknak is, és belőlük áradó dallamok jöttek létre (öröm volt látni, ahogy vonójukat teljes hosszúságban kihasználva játszottak a hegedűsök – és a többi vonós is). A Bruckner-mű viszonylag könnyű befogadhatóságáért elsősorban Campestrininek jár az elismerés: értően olvasta a szerző megannyi, tételeken belüli szöveges tempó-utasítását, ily módon a tempóváltások általi tagolás megkönnyítette a nagyformában való tájékozódást. Az pedig a kidolgozottság javára írandó, hogy a visszatérő anyagok oly pregnánsan indultak, hogy már az első hangoknál felismerhetőek voltak. És ha valaki elfáradt a forma követésében, akkor is maradt gyönyörködnivalója, éspedig a hangszerelésben. Bruckner már-már hírhedt Wagner-rajongása ugyanis nem merült ki a puszta elismerésben, hanem partitúrái alapos ismeretével olyan hangszerelési tanulságokra-tapasztalatokra tett szert, hogy azoknak akár csak részlete is mindmáig megunhatatlan szép színeket-tónusokat eredményezett. Hogy e hangszínvarázs mennyire tudatos volt a szerző részéről, bizonyítja a rézfúvós hangszerekkel való érzékeny bánni-tudás. Amikor az előadás végén a zenekari szólistákat és egy-egy hangszercsoportot felállított a dirigens, mindenkinek feltűnhetett a rezeseknek nemcsak a nagy száma, hanem a gazdag változatossága is.
A műsorismertető Knut Franke zenetörténész – kissé szentimentális – meglátását idézi azzal kapcsolatban, hogy három tétellel tudott elkészülni Bruckner (a tervezett negyedik tételből csak vázlatokat hagyott hátra): „A meghatóan gyermekes ajánlás – A jó Istennek – annyira egybecseng azzal a felmagasztosult hangulattal, mellyel az Adagio kicseng, hogy az ember hajlamos azt gondolni: a halál emiatt a befejezés miatt vette ki a tollat a komponista kezéből”.
Nos, terjedelmében a három tétel is kellőképp erőt-próbáló az előadókat illetően, és nem kevés energiát igényel a hallgatóktól sem. Mindenesetre a záró Adagio korántsem éreztette az idézet által sugallt transzcendentális „kapcsolatot”. De szépen csendítette ki a hosszúra nyúlt estet – hogy hatott a hallgatóságra, azt a tetszésnyilvánításnak a „csendes siker”-ként elkönyvelhető terjedelme is sejttette – hogy a közönség nem pánikszerűen rohant a ruhatárba.
