Malina János
Nem kisebb karmesteregyéniség, mint Charles Dutoit állt a MÁV Szimfonikus Zenekar élén az együttes december 4-i zeneakadémiai hangversenyén. A zenekart nem hallottam egy ideje, de természetesen tisztában voltam a Csaba Péter nevével fémjelzett korszak jelentős és látványos eredményeivel. Nagy várakozással tekintettem tehát egy jelentős karmesterrel való találkozásuk elé. A valóság azonban még sokkal magával ragadóbbnak bizonyult, mint vártam; ebben egyenrangú szerepet játszott a harmadik partner, a versenymű szólistája, Farkas Gábor is.
A hangverseny Ravel varázslatos és rejtélyes remekével, a Lúdanyó meséivel indult, Mozart d-moll zongoraversenyével (K 466) folytatódott, majd a szünetet követően Saint-Saëns 3., c-moll szimfóniájával (op. 78, „Orgonaszimfónia”) zárult; utóbbiban Kováts Péter működött közre orgonistaként. A zenekar és karmestere között fennálló intenzív és szoros kapcsolat már a Ravel-darab első tételeiben érezhető volt, s azt is sejthettük már, hogy különleges élmény vár ránk. Az idős mesterből áradó zenei intenzitás, a kifejezés plaszticitása és magas koncentrációja erőteljesen inspirálta a zenekart – félve írom le a közhelyet, hogy az „önmagát múlta fölül”, mert az egy kissé úgy hangzik, mintha amúgy nem volna minden rendben velük. Erről persze szó sincs, de a közhely ezúttal nagyon pontosan fejezi ki a hallgató alapvető benyomásait.
A Ravel-mű képsorozatát elsősorban a színek és a kidolgozás rendkívüli érzékenysége, a nüanszok gazdagsága, továbbá a mágikus-meseszerű hangulatok hipnotikus ereje jellemezte. S a zenekar maga is sajátos, szinte titokzatos, sötét karaktert nyert, összeforrott–kidolgozott hangzásával készítve elő az interpretáció poézisét.
A koncert tetőpontja azonban mégis a Mozart-zongoraverseny volt. Mondják, hogy a mű démoni hangja bizonyos fokig azt a fát jelentette, amelytől a 19. század kánonja nem látta Mozart hangszeres zenéjének erdejét. Vagyis illik óvatosan elővenni olyan kompozíciókat, amelyek egy-egy szerzővel kapcsolatban mindenkinek azonnal eszébe jutnak: állhat emögött valamifajta kényelmesség vagy akár a garantált siker igénye is. Nos, ezúttal biztosan nem volt szó ilyesmiről; akik egy népszerű remekművet ilyen színvonalon interpretálnak, akik ennyire friss szellemben, a felfedező kíváncsiságával közelítik meg, mint ahogy ezen hangversenyen történt – nos, az ilyeneknek csak hálásak lehetünk, és arra gondolunk, hogy minden kultusz-darabhoz csakis valahogy így lenne szabad hozzányúlni.
A Mozart-koncertnek már a zenekari expozíciója is beszédes és izgalmas, akcentusokban és gesztusokban gazdag volt. A zenekar világos és rajzos, mégis puha hangzásához azután Farkas Gábor kristályosan tiszta zongorahanggal, gyöngyöző futamokkal csatlakozott, a legapróbb részletet is kontrollálva és kijátszva. Dutoit és Farkas előadása lebilincselő és impulzusokkal, „információkkal” telített volt, figyelmünk egy pillanatra sem lankadt. A tétel nagy cadenzája előtti pillanatot a karmester különösen erőteljes agogikával húzta alá, mintegy felkiáltójelként mutatva rá Farkas briliáns és expresszív szólójába, amelynek tematikus anyagában helyenként Schubert-impromptube illő, baljós árnyékok jelentek meg és tűntek tova – nagyon is szervesen illeszkedve a mozarti környezetbe. A lassú tétel varázslatos volt, mindenfajta érzelgősség nélkül. Dutoit itt is fenntartotta a kontrollt és a ráció uralmát, és talán éppen ezzel emelte ki igazán Farkas Gábor játékának átszellemült poézisét. A zárótételben pedig, miközben a zongora pezsgett és sziporkázott, a zenekar játéka egyszerre volt pazar és biztosan formált, fegyelmezett. Különösen tetszettek a légies zenekari pianók és az újabb kadenciában Farkas Gábor beszédes-retorikus előadása.
Az Orgonaszimfónia pedig olyan meggyőző eladásban szólalt meg ezen az estén, amilyennel csak ritkán találkozhatunk. Mint a hangverseny korábbi részben, itt is a gesztusok spontán ereje, őszintesége, direktsége volt az, ami az igazi szuggesztivitást megteremtette, olyan élményekkel kápráztatva el a hallgatót, amelyek révén a pillanat hevében akár igazán jelentős remekműnek is elfogadta a kompozíciót. Saint-Saëns persze mindent tud a zeneszerzésről, és gondosan meg is komponálja a hatásos momentumokat: az orgona monumentális dúr akkordjait, az érzékeny-érzéki harmóniákat, a természetpoézis pillanatait. És az önmagában persze nem lett volna elég, hogy ezekkel a titkokkal Dutoit is tökéletesen tisztában van: a helyenként elementáris hatás eléréséhez egy kitűnő zenekarra is szükség volt, amely a tiszta és pontos játékon túl a vonóskar magvas és csiszolt hangzásával, az egész együttes példamutatóan transzparens megszólalásával, a zenei szövet életteli ábrázolásával is hozzájárul a sikerhez. No meg, mindenekelőtt, játékának szenvedélyességével, a zene és a partnerek iránti odaadó igyekezetével.
************************************************************************
Fittler Katalin:
„Nagyon szívesen jönnék újra Budapestre is, ha alkalom adódik rá” – mondta egy interjúban a svájci karmester februárban, amikor a MÁV Szimfonikus Zenekarral első közös hangversenyükre készült. A kívánság – minden bizonnyal mindkét fél megelégedésére – teljesült, december 4-én a Zeneakadémián ismét a zenekar élén állt a 83. életévét betöltött dirigens. „Sztárkarmester”-ként harangozták be az eseményt, amit – annak ellenére, hogy a sztár aktuális jelentéstartalma napjainkban igencsak devalválódott – életművének elismertsége mindenképp indokol, és a sztárság kellemetlen hozadékaként könyvelhetjük el, hogy két éve (81 évesen) őt is elérte a napjainkban divatos „zaklatási botrány”. A szakmai reflexiók következtében „zenekar nélkül maradt”, ami életkorát tekintve aligha jelenthet megrendítő élményt, kiváltképp, mivel vendégszereplésekre aligha lehet panasza.
Az est műsorán két francia kompozíció (Ravel: Lúdanyó meséi és Saint-Saëns III. szimfónia) között Mozart d-moll zongoraversenye szerepelt Farkas Gábor szólójával. Ernest Ansermet egykori növendéke számára magától értetődő a kortárs zenei iránti elkötelezettség, ami pedig a karmesterséget illeti, korántsem a „betanítást” érzi fő feladatának (kiváltképp vendégként), hanem azt, hogy – miként a már idézett interjúban elmondta – „egyéni színekkel gazdagítsa az előadást”, hogy az általa képviselt tradícióból mutasson valamit a muzsikusoknak és a közönségnek.
Többszörösen is hangsúlyozhatjuk a tradíció jelentőségét, s ezek közül az egyik legfontosabb az értő partitúraolvasás. A karmester, aki a zenélés több területén járatos (hegedült, brácsázott, ütőhangszereken játszott, sőt, zeneszerzést is tanult), a művek összélményét a részletek alapos ismeretében biztosítja. Ravel műve a francia zene hazai ismertségén belül a népszerűek közé tartozik, ám ezen az estén elképesztően sokdimenzióssá tágult a mesevilág. Olyan (főként fafúvós) szólamok kerültek előtérbe, amelyek gyakran elsikkadnak, és mintha tudatosan konkrét funkciót töltött volna be minden pillanatban a vonóskar. Mintha kicserélték volna a hangszereket, meglepően szép színeket-tónusokat varázsoltak elő a játékosok. Nem csak prominens dallamoknál, hanem háttérként, kíséretként is. Tény, hogy az utóbbi évtized(ek)ben (a szervezett műhelymunkának köszönhetően) minőségi ugrás következett be a vonóskar játékában, de ez a hangzásvilág a zenekart rendszeres hallgatója számára váratlan meglepetést okozott.
Miközben időről-időre tűnnek fel nagyreményű fiatal karmesterek, az est sikere óhatatlanul azt a meggyőződést erősítette, hogy megkerülhetetlen a gyakorlati nagy zeneirodalom-ismeret, hiszen a szerzett tapasztalatok hatványozottan kamatoztathatóak. Ideális esetben az idős karmester szinte mindentudó lesz, ráadásul kikísérletezhette, hogy ezt a tudást hogyan lehet a leghatékonyabban átadni. Dutoit mozdulatait nézve, a kívánt hangzás és az azt kiváltó mozdulatok közötti szerves kapcsolatra figyelhettünk fel. Szinte desiffrírozható néhány karakteres gesztusa – a művet alaposan ismerő fiatal karmesterek számára mesterkurzus értékűen tanulságos lehet a dirigálása. Nincsenek közömbös-semleges mozdulatai, mindig közöl valamit, pontosabban, sikerül elérnie, hogy épp az a hangszeres szólista vagy szólam érezze kitüntetett jelentőségét, amely az adott pillanatban a főszereplő. Mintha Dutois partitúrájában szerepelnének olyan szerzői segítő megjegyzések, mint a H és N a második bécsi iskolánál, utalva a fő- (Haupt-) és mellék-(Neben) pozíciókra.
Méltán aratott nagy sikert a zongoraverseny is, az elsősorban Liszt-játékosként ismert Farkas Gábor biztonságban érezhette magát, a zenekarral érdemi párbeszédet folytathatott, és érezhette muzsikuspartnerei figyelmét a virtuóz cadenzák alatt is. A tapsot Beethoven G-dúr rondójával köszönte meg ráadásként, olyan virtuóz interpretációban, hogy nem csodálkozhatunk, amiért ritkán, kevesen tűzik műsorra.
Sajnálhatja, aki megelégedett a kétségkívül tartalmas első résszel – a szünet után felcsendülő Orgonaszimfónia Kováts Péter közreműködésével rendkívüli élmény volt. Az első hangtól az utolsóig töretlen figyelemre késztette a hallgatókat (a lélegzetvisszafojtást tételközi hosszas krákogásokkal ellensúlyozta a közönség), a grandiózus muzsika ugyanis magávalragadó volt, és a terjedelme ellenére cseppet sem tűnt fárasztónak.
Végül, de nem utolsó sorban: egészen kivételes élményt jelentett, hogy a magvas tutti-hangzásokban sohasem éreztük az erőlködést (nem voltak kemény,feszített hangok), a legnagyobb hangerő sem tűnt bántónak, sőt, a hallgató örömmel vette tudomásul az őt körülvevő fenséges hangtájakat.
Az ilyen hangversenyek minden bizonnyal megérdemelnék a megörökítést – akár forgalmazott felvételeken is!
