Művészetek Palotája – Bartók Béla Hangversenyterem
Kiváló formában játszott a MÁV Szimfonikus Zenekar a 2018. március 8-án a Müpa Bartók Béla Hangversenytermében megrendezett koncerten, amelyre a Szőke Tibor-mesterbérlet 2. előadásának keretében került sor. Már a kezdés is ígéretes volt. A puha, ám annál dúsabb vonóshangzás sejtetni engedte, hogy mostanra beérett az a szakmai munka, amelyet az ezen az estén is dirigáló hegedűművész-karmester immár hatodik éve folytat az együttes élén, kiváltképp a vonós szekcióval. Mendelssohn Hebridák-nyitányának hullámmozgást idéző folyamatos lendülete mindössze a kidolgozási részben tört meg egy pillanatra, hogy aztán megújult erővel tornyosuljon fel a visszatérésben.
A tradicionális nyitány-versenymű-szimfónia szerkesztésű program újdonsága Rózsa Miklós hegedűre és gordonkára írt, nálunk alig játszott Sinfonia concertanteja (op. 29) volt. Ha valaki egyszer közvélemény-kutatást folytatna a tekintetben, hogy vajon a filmrajongók ismerik-e jobban Rózsa Miklós életművét, vagy a klasszikus zene elkötelezett hívei, csak valószínűsíteni tudom, hogy az előbbiek javára billenne a mérleg nyelve. Mindenesetre a Sinfonia concertante mostani előadása nem volt magyarországi bemutató: 1973. május 31-én már találkozott vele a Zeneakadémia közönsége a Magyar Állami Hangversenyzenekar előadásában, Lehel György vezényletével, olyan neves szólisták tolmácsolásában, mint a világhírű cseh hegedűművész Josef Suk, és nem kevésbé híres magyar származású csellista kollégája, Starker János. A háromtételes Sinfonia concertante egyébként Gregor Piatigorsky felkérésére keletkezett, aki a hatvanas évek elején Jasha Heifetz és a maga számára vetette fel egy kettősverseny komponálásának ötletét. Az alapvetően magyar népzenei reminiszcenciákból építkező, vallomásos alkotásra Bartók is meghatározó hatást gyakorolt. E hatás azonban olyan egyetemes zenei környezetbe ágyazódik, ellenpontozva nemzeti hovatartozásukat illetően kevésbé karakteres témákkal és motívumokkal, amely nagyléptékű, tágabb dimenziójú horizontot nyit meg a hallgatóság előtt, és ami – a mesterségbeli felvértezettség mellett – egyben magyarázatul is szolgál Rózsa Miklós kortárs zeneszerzőként még életében elért egyedülálló nemzetközi sikerére. Szólistaként Baráti Kristóf és Várdai István szólaltatta meg a magánszólamokat. A két kiváló fiatal muzsikus, a hazai és a nemzetközi koncertpódiumok évek óta fényesen tündöklő iker- és reméljük még hosszú ideig állócsillagai – ezúttal sem okozott csalódást a Müpa szép számban jelenlévő közönségének. Az árnyalatokban gazdag, érzékeny hangszínek, plasztikusan megformált dallamívek, magabiztos eleganciával kivitelezett futamok mellett a csak az összeszokott kamarapartnerekre jellemző cinkosság tette különleges élménnyé az említett nagy elődökhöz minden tekintetben méltó interpretációjukat.
A szünet után egy másik „filmzeneszerző” Hector Berlioz monumentális freskója volt a zenekar valódi magánszáma. Ha a francia zeneszerző életében már feltalálták volna a mozgóképet, vélhetően Rózsa Miklóshoz hasonlóan sikeres filmzenéket komponált volna. Az öttételes programszimfónia ugyanis filmvászonért kiáltó érzékletességgel eleveníti meg egy fiatal művészember narkotikus álmait. A Fantasztikus szimfónia nem véletlenül a karmesterek és szimfonikus zenekarok jutalomjátéka. Csaba Péter és zenekara azonban nem esett a tálcán kínálkozó zenei poénok hatásvadász csapdájába. Rendkívül átgondoltan, imponáló mértékletességgel, kis léptékben, mintegy patikamérlegen adagolta a feszültséget. Már az első ütemekben érezhető volt, hogy Csaba Péternek pontos víziója van Berlioz nagyszabású freskójáról. Minden rezdülése a monumentális zenei struktúra fokozatos felépítését szolgálta. A vonósok már a nyitányban is tapasztalt puha hangzását és töretlen lendületét a fúvósok pontos játéka, a fafúvósok változatos színei, a rezek homogén hangzása koronázta meg. A mértéktartó, fokozatos építkezés ugyanakkor egyáltalán nem ment az élmény rovására, nem halványította el a pazar színeket. Éppen ellenkezőleg. Karmester és zenekar töretlen egymásra figyelése, öt tételen át tartó szünet nélküli koncentrációja, egymásra figyelése olyan feszültséggel töltötte meg a szimfónia előadását, amelynek köszönhetően minden bizonnyal az évad legjobb szimfonikus hangversenyei között tarthatjuk számon a MÁV Szimfonikusok és Csaba Péter március eleji Müpa-beli koncertjét. (Kaizinger Rita)
