Zeneakadémia
A Lukács Miklós-bérlet 5. estjét a zenekar rendszeresen visszatérő vendégkarmestere, Irwin Hoffman vezényletével hirdették meg – a 94 éves karmester március 19-én bekövetkezett halála nemcsak karmesterváltozást eredményezett, hanem a műsor is megváltozott. Az Irwin Hoffman emlékének szentelt hangversenyen J. S. Bach János-passiója került előadásra, Kamp Salamon vezényletével. Húsvét közeledtével kifejezetten aktuálisnak tűnt ez a program!
A Müpa közönsége már-már természetesnek veszi, hogy az idegen nyelven énekelt estek szövegét kivetítve magyarul is olvashatja. A Zeneakadémián ideális esetben magyar nyelvű szövegkönyvvel gondoskodnak a hallgatóság pontos-részletes tájékoztatásáról – ezúttal nem így történt. Sőt, még csak számonkénti tartalmi kivonatot sem kapott a közönség. Az olvasmányos ismertető ezt aligha pótolja, s valljuk be, rendkívül idealistának kell lenni ahhoz, hogy feltételezzük: „mindenki” ismeri a történetet és/vagy ért németül. És bármennyire „képszerű” is alkalmanként a bachi szövegfestés, merészség csupán arra hagyatkozni. Vagy talán mégsem?
Mert ezúttal az Evangelista szerepében Szerekován János már-már operahősi átéléssel, indulattal-empátiával énekelte szólamát, habár aligha azért tette, hogy többlet-tájékoztatást adjon a művet kevéssé ismerőknek. Ráadásul ez a passió zeneileg is van olyan „szép”, hogy akár a történet ismerete nélkül is lehet benne gyönyörködni (miképp egy szimbólumokban gazdag festmény is tetszhet a beavatatlannak). Az est karmestere Kamp Salamon volt, avatott irányítója zenészeknek és hallgatóknak a barokk (s kiváltképp a bachi) zenében. A közreműködő Kodály Kórus Debrecen együttesének férfikarában pedig feltételezhetően jópáran voltak, akik a ’90-es évek első felében karnagyukként köszönthették Kamp Salamont. Aki egyébként az est folyamán megkülönböztetett figyelmet szentelt a kórus irányításának.
A megannyi helyszínen fellépő MÁV Szimfonikus Zenekar rugalmasan tud alkalmazkodni a változó körülményekhez, így ezúttal sem jelentett különösebb problémát számukra, hogy nem a leginkább hagyományos elrendezésben foglaltak helyet a Nagyterem pódiumán. A fafúvósok kaptak helyet a karmestertől jobbra, ahonnan vélhetően „jobban lehet hallani őket”, habár a MÁV muzsikusainál erre semmiféle elhelyezéssel nem lehetett panaszunk eddig sem. Ennek az elrendezésnek a problematikáját az adja, hogy térben távol kerültek a csembalótól, így a tökéletes együttjáték elsősorban annak függvényében jöhetett létre, hogy mennyire pontosan követik a karmesteri instrukciókat. Ezúttal a szolid méretű vonóskarhoz képest erős reflektorfény jutott a fúvósoknak.
A komolyzenei hangversenyek rendszeres hallgatói sem mindig „tudatosak” olyan szempontból, hogy érzékenyen reagálnának az ülésrendből adódó hangzásarány-módosulásokra. Pontosabban, általában megelégedhetnek/megelégszünk a „szokatlan”, „furcsa”, „sajátos” színek észrevételezésével, anélkül, hogy keresnék/keresnénk azok kiváltó okát. (Mentségül, gyakran a terem akusztikája sem biztosítja a nézőtér valamennyi pontján ugyanazt a hangzási élményt…)
A (Máté passióhoz képest rövidebb terjedelmű, drámaibb) János passiót szokás szünet nélkül előadni, a két rész között annyi megszakítással, hogy legyen lehetőség a hangolás pontosítására. Ezúttal sajnos szünet szakította két részre az egyébként rendkívül jól felépített, koncepciózus előadást, így a 19 órai kezdés ellenére viszonylag „sokáig” tartott, jónéhány idős hallgató őszinte bánatára. Márpedig aki nem vállalta, hogy végighallgatja, nagy élményről maradt le.
Az első részben többször feltűnt, hogy a folyamat sodrában pillanatnyi leállásokat sem engedélyez a karmester, mellőzve a kórustételek előtti megszokott-jóleső levegővételt is. Annál hatásosabbak voltak viszont a második rész drámai hangsúlyai, és ott megélhettük a tételközi szünetek különböző funkcióit. A szólisták többségénél érződött, hogy az operai szerepformálástól nemigen tudnak eltekinteni. Az énekes-produkciók (az adott szóló-tétel megformált előadása) kidolgozott epizódok (korántsem mindig arányos) sorozatává alakították a szenvedéstörténetet. A szólisták közül többen német nyelvterületen kamatoztatják tudásukat, ami a szövegmondásban jótékonyan éreztette hatását. Krokovay Marcell a szó jó értelmében rutinos oratórium-énekes, Bakonyi Marcell számára a basszus-szólamon belül a szereplőre szabott és a kommentáló funkció elkülönítése jelent még problémát, az alt Krokovay Johanna pedig minden hallgató szívébe belopta magát. Nála érződött legerősebben a mű ismerete, s nála valósult meg valamennyi megszólalásának arányos beillesztése a műegészbe. Szemere Zita a szövegfestő fordulatok túlhangsúlyozásával szinte öncélúvá romantizálta áriáit, az e terepen kevésbé otthonosan mozgó tenor, Horváth István pedig kizárólag szólama eléneklésére koncentrált. A kórust hallgatva, tudhattuk: értő tolmácsolói e bachi remekműnek.
A taps ezúttal kevéssé volt protokolláris – a zenei élményért való köszönetet és a művészi munka elismerést egyaránt kifejezte. (Fittler Katalin)
