Művészetek Palotája – Bartók Béla Hangversenyterem
Kár lett volna kihagyni! A Szőke Tibor-mesterbérlet negyedik estjén Takács-Nagy Gábor vezényletével Haydn utolsó nagy oratóriuma, az Évszakok került előadásra. Valljuk meg, amióta hagyományossá vált, hogy az újesztendőt a másik nagy oratóriumával, a Teremtéssel köszönti a Művészetek Palotája – Bartók Béla Hangversenyterem-beli előadás, mostoha sorsra jutott Az évszakok. Éppen ezért külön öröm volt ismét élőben meghallgatni.
Az előadóművészek között immár tipikussá vált, hogy vannak, akik egy-egy korszak (netán szerző) műveivel kívánnak foglalkozni. Specialistákká válnak, és jól érzik magukat abban a világban, amelyet tudatosan választottak maguknak. Másokat épp a határterületek izgatnak, vagy épp felfedezőkedvüknek köszönhetően lesznek all round előadók. Takács-Nagy Gábor már vonósnégyes-primárius korában közeli kapcsolatba került Haydn zenéjével, s úgy tűnik, amikor karmesterként további (zenekari) műfajokkal gazdagodott a palettája, tovább erősödött Haydn zenéje iránti affinitása. Nem vitás, van mit szeretni Haydn zenéjén! A közönségnek kiváltképp akkor, ha értő-szakavatott kalauzra talál. Ez történik mindig, ha Haydn-művet vezényel Takács-Nagy Gábor, igaz, feltehetően tudatosan törekszik a válogatással arra, hogy mind több különlegességgel kényeztesse hallgatóságát.
Az évszakok, miként rövid bevezetőjében felhívta rá a karmester a figyelmet, olyan mű, amelyet nem írhatott volna meg Mozart. Haydn „természetközelisége” lépten-nyomon kiderül. Nemcsak abban, hogy remek zsánereket ábrázolt, hanem abban, hogy átélhető élményként volt képes megosztani mindenkori hallgatóságával. A hangokká formált tartalom nem maradt a partitúrában, hangzó valósággá vált.
Hozzátartozik mindehhez, hogy a régóta gyakran fájlalt „szövegértés” ezúttal a legkedvezőbb módon vált lehetővé: a műsorfüzet tartalmazta a magyar fordítást (ne legyünk igényesek, ne kívánjunk poliglott verziót!), és gondoskodtak arról is, hogy megfelelő teremvilágítással előadás közben lehessen követni a szöveget. (A külföldi hallgató nem biztos, hogy hasonlóképp lelkes, hiszen az énekelt szöveget nem könnyű megérteni, habár ezúttal a szövegkiejtésre, szövegmondásra nemigen lehetett panasz! Aki pedig németül sem tud…)
Az évszakok: hosszú! Szünet nélkül kibírhatatlan, szünet beiktatásával pedig még tovább tart az előadás (ilyenkor lehetne rugalmasabb a kezdési idő megválasztása, nem kellene ragaszkodni a hangversenyeknél hagyományosnak tekinthető fél nyolc órai kezdéshez – a Művészetek Palotája – Bartók Béla Hangversenyterem-beli rendezvények sorában számos példa van erre). Mindazonáltal nagyon kevesen adták fel a mű végighallgatását, csak néhányan nem tértek vissza a negyed 10-kor kezdődő második részre. Az pedig, hogy a végén nem indult pánikszerű roham a kijárat felé, egyben az előadás színvonalát is jelzi.
Minden elismerést megérdemelnek az előadók, akik a délelőtti főpróbát követően aznap kétszer (!) szólaltatták meg a művet! A kifáradás elhanyagolhatóan csekély jeleivel.
Aligha lett volna ilyen remek az előadás, ha nem olyan dirigens irányítja, aki évekig műhelymunkát folytatott a vonóskarral. Megvalósult tehát az a közvetlen kapcsolat, amely az állandó illetve a rendszeresen visszajáró (első) vendégkarmesterekkel szokott, amikor a játékosok értői nemcsak a dirigens mozdulatkincsének, hanem elképzeléseinek is. Néha egészen meghökkentő színeket hozott ki a vonósszólamok hangjaiból, amelyek immár nem szép hegedű, brácsa, gordonka vagy nagybőgőhangok voltak, hanem szinte függetlenedve a „hangforrásoktól”, érzéki akusztikus élménnyé váltak. A muzsikusok „mertek” halkan játszani, leheletfinom pianissimókban gyönyörködtünk, ugyanakkor sem nekik, sem a közönségnek nem kellett attól félni, hogy valami is elsikkadna. Mondhatni, minden a helyén volt.
És hogy nem csupán a mű alaposan felkészült előadásának örvendhettünk, annak ékes bizonysága, hogy a gyönyörködés közepette jutott idő a „felfedezésekre”, az akár Mozart-operákból ismerős gesztusok felfedezésére. És ez az „értés” mélyebb rétegébe vezetett, s ily módon még maradandóbb lett az élmény. Remekül társult a zenekarhoz a Nemzeti Énekkar, készséges partnerek voltak e zeneirodalmi kalandozásra, és arra is, hogy mindenkor ideális helyet foglaljanak el, néha főszereplőként, máskor tömegként, mintegy felerősítve a szólista által intonált érzéseket-gondolatokat. És a szerkezet mindig, minden léptékben plasztikus, áttetsző lett: a harmóniák folyamattá alakultak, amikor pedig imitációs szerkesztésű szakaszra került sor, minden szólam aktívan vett részt eme „társasjátékban”. Az intimtől a monumentálisig, minden lépték megjelent.
A szólisták kiválasztása rendkívül szerencsés volt, mindhárman úgy énekeltek, hogy értő mesélői, kommentátorai voltak a történéseknek. Szemere Zita, Megyesi Zoltán és Kovács István számára érezhetően hasonlóképp megunhatatlan Haydn zenéje, mint Takács-Nagy Gábornak, és ily módon egymás inspirálása is hozzájárult a nagyformák arányos felépítéséhez. Emlékezetes az a folyamat, amikor a Nap útját kommentálják a Nyár fejezetében, felkeltétől addig, amíg „tündöklő fenséggel” ragyog. A három szólista, majd a hozzájuk társuló kórus hátterében remekül érvényesült Haydn hangszerelő művészete is. A természetképek (idill, vihar) plasztikusan érvényesültek, s oly kidolgozottak voltak a leíró részek, hogy például Hanna recitativója láttató erőt kapott a frappánsan illusztráló muzsikusoktól. Az oboaszóló önmagában is élményt jelentett!
Az ősz legnagyobb hatású részlete természetesen a vadászat. Itt több zárt szám remekül folyamattá kapcsolódott, fokozódással a tételzáró mulatós kórusig. De közben maradt idő észrevenni azt is, hogy a metrumváltással (párosból páratlanba) maga a szerző is gondoskodott erről. És a népi zsáner felidézése közben még a kürtök pillanatnyi minimális megingása is „belefért”…
A télnek is figyelő hallgatóság jutott. Volt is mire, a vonóskari pizzicatók új színt, karaktert hoztak. A vándor szinte Schubert kedvelt figurájának őse, és a rokka-dal típusa is kedvelt a zeneirodalomban. Ez utóbbi jelenet üdesége. Simon gazda filozofáló elmélkedése testreszabott feladat Kovács Istvánnak, aki a recitativókban deklamálókészségével tűnt ki (egyes pillanatokban kockáztatva, hogy a kifejezés az intonáció rovására megy). A szerző arányérzékét dicséri, hogy a mű befejezését a kontrasztokban bővelkedő előzmények után hatásosan tudja „megemelni”; és az előadókat, hogy e szakasz átélt-szép megszólaltatásával mintegy megkoronázták a monumentális oratóriumot. Szép este volt. (Fittler Katalin)
