Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara – 2023. november 1. Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
61

Fittler Katalin

Objektív és szubjektív mércével mérve egyaránt pirosbetűs ünnepnek könyvelhetjük el koncertéletünkben ezt a napot: Mindenszentek ünnepén két Requiem-kompozícióval várta az érdeklődőket a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. (Gyógyír ráadásul azoknak, akik megélték a „kontraszelektív” műsorpolitikát, amikor például a passió-előadások – élőben és felvételről egyaránt – leginkább a karácsonyi ünnepkörben kaptak helyet…)
Bátor és merész vállalkozás a monumentális műsor – habár aligha értelmezte volna bárki is „erőpróbaként”. Egyrészt Orbán Györgynek (aki „az évad zeneszerzője” a Müpában) az éppen két évtizede komponált műve, másrészt a koncerttermekben már-már repertoárdarabnak számító Mozart-kompozíció – értékes hallgatnivaló mindkettő, melyek közül az „újrahallgatás” lehetősége csupán az egyiknek jutott. Jogos tehát, hogy először a kortárs-mű csendüljön fel, amikor vélhetőleg koncentráltabb a figyelem, s utána a méltán ismertnek tekinthető mozarti remek. Ugyanakkor azt is érdemes rögtön hozzátenni: a sorrendválasztással nem kellett „bebiztosítani”, hogy mindvégig kitartson a hallgatóság, hiszen Orbán György azok közé a kortárs szerzők közé tartozik, akik maximálisan élvezik széles közönségrétegnek az érdeklődő bizalmát.

A „jeles nap” különleges koncertélménye felemelő hatású volt, az alkotó- és előadóművészet egyaránt gondoskodott arról, hogy ne az elmúlás szomorúsága uralkodjon el, hanem az esztétikum-okozta (katartikus) gyönyörködés. A belefeledkezés és a művek intellektuális követése az érzelemnek és az értelemnek egyaránt adott „feldolgoznivalót”.
A magyar nyelvű szöveg-felirat ezúttal sem bizonyult feleslegesnek; ki-ki szembesülhetett azzal, hogy korábban a latin nyelvű tételek némelyikének a tartalma szinte ismeretlen volt a számára (akkor is, ha költői műfordítást olvashattunk), de szabadon választható lehetőség volt a kizárólag a tételek érzelmi-indulati vonulatainak a követése is.
Az Orbán-művet nagyobb, a Mozart-művet kisebb apparátussal szólaltatta meg a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara (Mozartnál még így is néha túl intenzív hatású volt négy nagybőgős játéka). Az est főszereplőjének méltán tekinthetjük a Magyar Rádió Énekkarát.

A professzionális felkészültséghez, zenei igényességhez ezúttal olyan lelkesedés társult, amilyet leginkább elkötelezett amatőr együtteseknél (esetleg templomi kórusoknál) érezhetünk. Szívből jövő felelősségérzet hatotta át az Orbán-mű gazdag érzelmi-indulati skáláját (s részben ennek köszönhetően lehetett mellőzni a szöveg-olvasást), egyszersmind nyilvánvalóvá téve, hogy „jó énekelni” Orbánnak ezt a művét is. Kamatozott tehát ezúttal is (a rutinos ismétlés legkisebb jele nélkül) a kórus-szerző gazdag gyakorlata, az a biztonság, amellyel rendre összhangba hozza a kifejeznivalót a kifejezésmóddal. Művében négy szólistát alkalmaz. Miként a műsorfüzetben olvasható interjúból kiderül, a basszus-szólamot (amely gyakorlatilag bariton énekest igényel) egykor Ionel Pantea énekelte – szívesen hallottuk volna hasonló formátumú művész tolmácsolásában. Alekszej Kulagin (aki a tavalyi Marton Éva Énekversenyén megkapta a Müpa különdíját is) hangjának intenzitásával néha kevésnek bizonyult (mentségére szolgáljon, hogy a zenekari faktúra (hasonló regiszterben) aligha könnyítette meg a dolgát. A három női szólista (Kristóf Réka – szoprán, Láng Dorottya – mezzoszoprán, Szilágyi Szilvia – alt) hálásabb feladatot kapott szólisztikus, duettező számok mellett egy exkluzív tercettel. Közülük kiváltképp Láng Dorottya és Szilágyi Szilvia hangjának tónusa harmonizált – duettjük emlékezetes perceket eredményezett.

Az Orbán-mű grandiózus zárótétele (Lux Aeterna – Libera me) olyan érzést keltett, hogy önmagában is megálló, kompakt egész – ilyen meggondolásból „könnyebb” lenne gyakran műsorra tűzni…
A kompozíciót viharos tetszésnyilvánítás fogadta, egyértelműen pozitív visszajelzést adva a szerzőnek és az előadóknak.

Kovács János a tőle megszokott, részletező- körültekintő irányítással gondoskodott az egész műsor egyenletes színvonalú megszólaltatásáról.
A második részben Mozart Requiemje bensőségesebb hangvételűnek hatott (a szólistákhoz a tenor Rab Gyula csatlakozott). A közönség közösség-érzete aligha csökkent, viszont – nem függetlenül a zenei anyag korábbi ismertségétől – felerősödött a „sötét” tónus, legalábbis a hallgató érzésvilágában. Ezen az sem segített sokat, hogy több tételben „menősebb” tempó választásával erősítette a kontrasztokban gazdag ciklus folyamatát az előadás. Talán az előadók is mindinkább az alkalom érzésvilágának hatása alá kerültek…
Az élményekben gazdag, tartalmas műsor sikerességét mi sem jelzi nyilvánvalóbban, mint a hosszú taps – amelybe fokozatosan bekapcsolódtak azok is, akik az utolsó hang kicsengése után a maguk részéről nem szívesen törték volna meg a csendet. Erősödött, majd elhalt – visszaadva a csendet a művészi élmény felidézéséhez, és mindazokéhoz, akik a személyes veszteséglistákon szerepelnek. A szakmabeli veszteségeket számbavéve, a zenekari játékosok közül sokan gondolhattak Láng Istvánra (1933. 03. 01. – 2023. 10. 23.), akinek valamennyi jelentős szimfonikus művét ez az együttes mutatta be…