Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara 2023. október 19. – Zeneakadémia

0
31

Kovács Ilona

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – Kovács János vezényletével – két olyan művet tűzött műsorára Dohnányi-bérletük 2. hangversenyén, mely a sikert hozta el alkotójuk életében. A koncert első felében elhangzó Hacsaturján-hegedűverseny (d-moll, 1940) szerzője a concerto megírása és bemutatása után nem sokkal megkapta az akkori szovjet idők egyik legmagasabb elismerését, a Sztálin-díjat. Rachmanyinov pedig önbecsülését kapta vissza 2., (e-moll, op. 27, 1906–1907) szimfóniájának kedvező fogadtatásával, mivel korábban, az 1. szimfónia sikertelensége miatt annyira elveszítette önbizalmát, sőt, életkedvét is, hogy a bukás után huzamosabb ideig nem komponált. Közös a két műben az is, hogy viszonylag ritkán hallhatók koncertpódiumon. A komponistákat időben talán nem is olyan sok, csupán egy emberöltő választja el egymástól. Aram Hacsaturján (1903–1978) éppen harminc évvel követte Szergej Rachmanyinovot 1873–1943), zenei világuk azonban nem is különbözhetne jobban: egyikük a Kelet, másikuk a Nyugat kultúráját reprezentálja.
Nem kétséges, hogy Hacsaturján életének egyik boldog korszakában komponálta ezt a versenyművet. Saját maga úgy emlékezett erre az időszakra, hogy „a zenei ötletek olyan bőségesen áradtak felém, hogy alig tudtam rendet teremteni köztük”. A rendteremtés azért mégiscsak sikerült és egy remek concertóval ajándékozta meg a szerző a hegedűsöket. A művet hallgatva végig az az érzésünk, hogy a zeneszerzőt megihlette a folklór, bár nincs a műben konkrétan kimutatható népzenei anyag. (Őszintén szólva elég nehéz feladat lenne megmondani, melyik nép zenéjének nyomait keressük a műben, hiszen Hacsaturján ugyan örmény családból származott, azonban a grúz népzene is nagy hatást tett rá, hiszen Tbilisziben született (akkor Tiflisz volt a város neve). Annyi bizonyos, hogy nemcsak itt, hanem az egész életművében gyakran fordult a népzenéhez, melyből ihletet, megújulást és inspirációt nyert.

A Hegedűverseny szólóját Baráti Kristóf játszotta, akinek fellépései mindig ünnepet jelentenek a közönség számára – bárhol szerepeljen is a világban. Több év tapasztalata mondatja velem, hogy nem túlzás őt korunk egyik legnagyobb hegedűművészének nevezni. Produkciói az első hangtól az utolsóig szinte mindig lemeztökéletességűek, most is az volt. Ugyanakkor jellemző játékára a könnyedség, amivel azt sugallja a közönségnek, semmiség az egész, nem is olyan nehéz az adott művet eljátszani. Baráti Kristóf különlegesen gazdag dinamikai skálával és színérzékenységgel hegedült, fölényesen kezelte a technikai nehézségeket, markáns volt a ritmika és remekül mutatta meg Hacsaturján keleti koloritját. Nála mindig számíthatunk a legmagasabb szintű hangszeres kidolgozottságra, mely most is teljesült: a dallamok megformálásában mindvégig érezhető volt a mű újjáteremtésének igénye. A zenekar pedig nem egyszerűen kísért, hanem egyenrangú társként tapintatosan háttérben maradt, olykor pedig a zenekar kisebb csoportjai a szólókkal ragadták magukhoz a beszélgetés fonalát. Remekül működött a szólista-zenekar-karmester közti kommunikáció is. Baráti Kristófot vastaps ünnepelte, ő pedig a ráadással maradt a Hegedűverseny tonalitásában: J. S. Bach d-moll partitájának Sarabande tételével mondott köszönetet a közönségnek.

A szünet után, a koncert második felét kitöltő Rachmanyinov-szimfónia nem csupán terjedelmével, de annak technikai megvalósításával is nagy kihívás elé állította a zenekari muzsikusokat. A Drezdai szimfóniaként is emlegetett műben a szerző a hangszerelés magasiskoláját mutatja meg, melynek során számtalan szólót írt elő, ezeket pedig kivétel nélkül gyönyörűen formálták meg a Rádiózenekar művészei. Rachmanyinov nemcsak a gyakran szólót játszó hangszereket állítja ezúttal is előtérbe, hanem például az 1. tétel sötét hangszínének megteremtésében szintén szólójelleggel, de legalábbis tartósan a középpontba helyezi a tubát, a Rádiózenekar tubása pedig dicséretre méltóan teljesítette feladatát. Ugyanebben a tételben a hosszú bevezető után az angolkürt szólója vezet a szonátaforma elindulásához, az expozícióhoz. Ez is emlékezetesre sikerült. Aztán csírájában – a harsonákon – megjelenik a Rachmanyinov által annyira kedvelt Dies irae dallam, amit a zeneszerző szinte minden művébe beleszőtt. A gregorián dallam később hosszabban is felhangzott, rögtön a 2. tétel elején a kürtökön, ám ebben a formájában, meglehetősen átritmizálva, Allegro molto tempóban, inkább csak a kottát olvasónak észrevehető. A lassú harmadik tétel akár filmzenének is beillene, közeli rokona a szerző c-moll zongoraversenye lassú tételének. Itt egy gyönyörű, szinte álomba ringató klarinétszólónak örülhettünk, majd pedig a koncertmester által elindított melódiát vették át a fafúvósok, amivel egyszersmind a zenészek kamarazenei kvalitásai is megcsillantak. A zárótétel aztán megkoronázta az egész estet: a színgazdag hangszerelés és a hangszercsoportok változatos kombinációi révén a zenekar színpalettája a legváltozatosabb formában jelent meg. Újra és újra rácsodálkozom a Rádiózenekar kiváló vonóshangszereseinek teljesítményére is, az egységes tónusra, a hibátlan intonációra és a pontos belépésekre. Kovács János a tőle megszokott, magas színvonalon fogta össze az együttest. Jól láthattam az arcát vezénylés közben. Tekintete, mozdulatai, egész habitusa nemcsak a megszólaltatott művek iránti mély alázatot mutatta meg, hanem a kollégái iránt érzett tiszteletet is. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, ez az érzés kölcsönös, és ezért (is) szólt annyira jól a Hacsaturján- és a Rachmanyinov-mű is ezen az estén.