Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – 2023. október 1. Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
74

Fittler Katalin

 

Több nemzedék számára tűnik természetesnek, hogy október 1-je a Zene Világnapja. Yehudi Menuhin javaslatára vált zenészek és zenekedvelők pirosbetűs ünnepévé ez a nap, amelyet 1975 óta ünnepelünk. Kitüntetett jelentőségéből azóta sem veszített, hogy lassanként az év minden napjára jut valami „megünnepelni való”. A koncertszervezők feladata egyszerre „könnyű” és „nehéz”, amennyiben emlékezetessé kívánják tenni e nap eseményét. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara a Lehel-bérlet első estjét időzítette ekkorra, különlegességként elsősorban a szólista, Yunchan Lim személyével.

Jóllehet a hangversenyt élő adásban közvetítette a rádió, teltházat vonzott a program. Brahms Akadémiai ünnepi nyitányát követően Schumann a-moll zongoraversenye csendült fel, majd a szünet után Csajkovszkij 6., „Patetikus” szimfóniája került előadásra. Az est dirigense Riccardo Frizza volt, aki második évadát kezdte az együttes vezető karmestereként. Kölcsönösen ismerhette tehát egymást zenekar és dirigens – aligha kellett meglepetéstől tartani. A felcsendülő zene mind a pódiumon, mind a nézőtéren megannyi hangzó emlékkép társaságába került, ami – az újrahallgatás, a felidézés élménye által – tovább erősíthette a műsorszámok kedveltségét.

Az ismételt eljátszás a produkció és a reprodukció határvidékére csábít előadót és hallgatót egyaránt, s nem kétséges, a jólsikerült „reprodukció” is lehet gyönyörködtető. Esetünkben, ismerve a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának teljesítőképességét – elég, ha valaki csak egyetlenegyszer hallotta az együttest a Wagner Napok szinte bármely előadásán -, a technikai és zenei felkészültség eleve adottnak tekinthető. Ami többletet adhat, az a zenekari játékosok pillanatnyi jelenlétének intenzitása, mondhatni, érdekeltsége a produkcióban. És ehhez járul a karmester sajátos „helyzetéből” adódó koordináló, a koncepció egészét biztos kézzel irányító szándéka. Mert a hangszeresek a saját helyükről másként hallják a születő hangzást, mint a dirigens, akinek módja van esetenként (akár pillanatról-pillanatra) finomítani a hangszínarányokat. Ilyesmire alkalmi társulásoknál alig van mód, az „ismertség” – ha nem is éri el az összeszokottság szintjét – különleges pillanatokkal kecsegtet.

Riccardo Frizza – jogosan – bízik az együttesben, időnként sajnos talán túlságosan is. Néha mintha feleslegesnek érezné magát, ízléses koreográfiával halad a hangzás mentén. Tehát, nem irányítólag előre, hanem egyetértőleg, mondhatni, együtt a játékosokkal. Amikor végre „megszólaltatja” karmesteri pálcáját, fokozásoknál dinamizálva a történéseket, nagyszerű. Ez az egyik erőssége, a másik pedig a hirtelen karakterváltások életre hívása. Abba viszont nemigen „szól bele”, ha egy-egy zenekari szólam alkalmanként kevésnek bizonyul, vagy épp a lendület hevében kirí a környezetből. A nézőtér bizonyos pontján szívesen hallottunk volna magvasabb gordonkaszólamot, amelyért nem kárpótolt a bőgősök látványként túltengő intenzitása (néha az effektusoknál többre becsültük volna a hangmagasságok konkrét értékelhetőségét). Brahms nyitányában helyet kaptak apró esetlegességek – alig több, mint amennyit a hangzás folyamatában jótékonyan korrigál a fül. Bőségesen kárpótolt ezekért a rézfúvósok „kórusa”, a tételzárás emelkedettségében. Csajkovszkij Patetikus szimfóniájában a gyakorló koncertlátogató örök szorongása, hogy a művet kevéssé ismerők (és/vagy a harmadik tétel lendületébe belefeledkezők) vajon „beletapsolnak-e”, az Adagio zárótételt megelőzően. Az előadói koncepciót és a hallgatóságot egyaránt dicséri, hogy ezúttal egyetlen tenyérpár sem ütődött össze, sőt, a dirigens lecsengést követő koreográfiájának figyelembevételével kivártak a kitörő tetszésnyilvánítással. Akkor is értékelendő ez, ha némiképp kimódoltnak hatott a csend időtartama – úgy tűnik, a zárótétel megrendítő hatását kikezdte az idő: „tudjuk”, várjuk a zenei anyagot, és a szertartásoknak kijáró közvetettséghez képest ritkán érzünk katartikus többletet.
Yunchan Lim játékát hallgatva megszűnik mindenfajta ellenérzés a (nemzetközi) versenyeket illetően. Mert bár a művészet (a művészi teljesítmény) aligha értékelhető objektív mértékegységgel, egy-egy kiugró tehetség ilyen „megmérettetések” alkalmával kap lehetőséget megérdemelt érvényesüléshez. A Van Cliburn Nemzetközi Zongoraverseny történetének legfiatalabb győztese, a 18 éves Yunchan Lim ugyanott több díjjal gazdagodott tavaly. És a verseny nélkül aligha lenne tudomása a világnak a Koreai Nemzeti Művészeti Egyetem kiválóságáról. Elképesztő nem is elsősorban technikai felkészültsége, hanem az az empátia, mondhatni, lelki bölcsesség, amellyel közvetíti évszázadok zenéjét. Maximális értése a szerzői szándékoknak, és ezek tolmácsolása igényes-differenciált hangzásvilággal. Taníthatatlan és tanulhatatlan a billentésnek az a gazdag változatossága, amelyet eszközként a kifejezés szolgálatába állít. Különleges az a pódiumbiztonság is, amely abban a magától-értetődésben nyilvánul meg, ahogyan műegészként tekinti a zongoraversenyt. Természetesen figyeli a szólamának környezetet biztosító zenekari hangzást, érzékenyen reagál a dialógus-lehetőségekben a szólista-partnerévé avanzsált hangszeres/hangszeresek játékára, sőt – talán a komplex hangzás iránti elképzelésének köszönhetően – alkalmanként úgy alakítja szólamát, hogy az általa ideálisnak elképzelt összhatás jöjjön létre (néhány erős oktáv a balkéz szólamában szinte billentyűs continuóként erősítette a zenekari basszust). Ritka élmény volt – vélhetőleg muzsikus-partnereinek is, akik aligha vonhatták ki magukat az erős egyéniség vonzásából. Két ráadásszáma arról győzött meg, hogy nagy szókinccsel beszéli a zene világnyelvét, és önálló mondanivalója is van, amelyet szívesen oszt meg – mindenkivel.