Fittler Katalin
„Kovács János 70” címmel hirdették meg a Lehel-bérlet nyitókoncertjét, amelyet emlékként remélhetőleg sokáig őriznek meg előadók és hallgatók egyaránt.
Úgy tűnik, a befejezett múlté az a szemlélet, hogy „úgyis közvetíti a rádió, majd otthon hallgatom meg” – hosszú sorok kígyóztak a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek asztalánál. Része lehetett ebben annak is, hogy ügyes (és tegyük hozzá: kifizetődő) marketinges fogással némi kedvezményt biztosítottak a diákoknak és a nyugdíjasoknak, s az eredmény: több generáció egymásmellettisége a nézőtéren. Az ígéretes program mindenkinek kínált „csemegét”: Wagnertől A nürnbergi mesterdalnokok nyitánya már-már komolyzenei sláger, Reinecke (egyetlen) fuvolaversenyénél a szólista, Emmanuel Pahud vendégszereplése különleges élményforrás, a szünet utáni Bruckner-szimfóniáról pedig elsőkézből, az ünnepelttől tudtuk meg, hogy régi szíve-vágya teljesült a (befejezetlen) Kilencedik vezénylési lehetőségével.
Nem tanulság nélküli belegondolni, a karmester mennyivel „kiszolgáltatottabb”, mint a többi előadóművész. Szólistakoncert programjába több-kevesebb beleszólása lehet az előadónak (nem ritka, hogy saját program-kínálattal jelentkezhetnek), kamaraművek megszólaltatására is könnyebb összetoborozni az együttest, lett légyen bármilyen speciális összeállítású kompozíció, míg a zenekari programoknál (melyek többsége sorozatokba ágyazódik) többféle szempont játszik szerepet.
Most viszont a szeretet megnyilvánulásának egyik jeleként megkapta a vágyott műsorszámot Kovács János, és hasonlóképp a szeretet kifejezéseként értékelhető, hogy a szünetben kevesen távoztak. Ráadásul, a még így is szépszámú hallgatóság olyan kitartó tapssal jutalmazta (valljuk meg, elsősorban) a szereplőket a hosszú est végén, hogy a rendszeres koncertlátogató csak örvendeni tudott ezért (semmi sietség a ruhatárba – pedig ráadásra a legkisebb esély sem volt, de valószínűleg igény sem).
Aki rég nem hallotta az együttest, ezúttal nyugtázhatta a zenekar „megújulását”. Új arcok sokasága (pontosabban: kevés régi), ugyanakkor a hangzásból következően nem tekinthető ez nagyszámú kisegítő alkalmazásának. Összeszokott, fegyelmezett, a karmesterre figyelő csapat játszott, felkészülten. Mondhatni, ilyen, amikor az állandó karmester és együttese között harmonikus a kapcsolat. Az intenzív jelenlét félreismerhetetlen jele, hogy a dinamika sohasem „papírízű” volt, hanem a játszanivaló adekvát tartalmi kifejezését szolgálta. Mindenkor plasztikusan érvényesült a hangszerelés, furcsamód szinte kamarazenei élményt jelentett a Bruckner-szimfónia: az egymást követő szakaszok mindegyikének nemcsak saját karaktere, de sajátos színe is volt. A nyitótételben örömteli volt követni a nagyforma felépítését, a tájékozódást megkönnyítő hangszín-paletta jóvoltából. A gyors tétel ilyen tekintetben könnyebb feladatot jelentett, míg a zárótételre érthetően lankadt az aktív figyelem. Nem kárhoztatható, aki ott már „csak” hagyta magára hatni a zenét – amelynek hatása alól persze aligha vonhatta ki magát.
És eközben elmélázhatott azon, hogy milyen intellektuális kihívás lehet(ett) a zenekari játékosoknak a monumentális folyamatok megjelenítése, kiváltképp, mivel Bruckner-játékra ritkán kínálkozik alkalmuk. Mindenesetre, a rézfúvósok remekeltek, hasonló játékörömöt sugározva, mint azt tőlük az emlékezetes Wagner-ünnepek alkalmával „megszoktuk”. Arra viszont elsősorban a műsorösszeállítás felelőseinek kellene gondolni, hogy ennyi befektetett munka (és máris megmutatkozó remek teljesítmény) akkor tehető rentábilissá, ha többször előadható ez a műsor. Remélhetőleg nem kell újabb (kerek számú) születésnapig várnia sem a dirigensnek, sem a zenekarnak, hogy megismételhesse Bruckner Kilencedikjét. Annál is inkább, mivel nyilvánvalóan tudná más művekkel folytatni kívánságlistáját Kovács János.
Aki a személyes és a távolból személytelen szeretet és tisztelet mellett megérdemli azt is, hogy tudatosan számontartsuk azon magyar művészek sorában, akik leginkább idehaza (leginkább Budapesten) élték szakmai életüket. Hogy a karrierépítés vágya hol helyezkedik el a fontossági sorrendben, személyiségfüggő (meg az is, hogy ki-ki mennyire tud élni meglévő érvényesülési lehetőségekkel és felkutatni újakat). Az viszont a köz haszna, hogy világ-ranglistára jelölhető tehetség és tudás birtokában a szűkebb pátria hasznára munkálkodik valaki. A magyar zeneélet időről-időre jelentkező csillagóráinak meghatározó tényezői azok az előadók, akik szinte észrevétlenül gondoskodnak a nívós zenei életről. Mert az ilyen környezet elengedhetetlen ahhoz, hogy világhírességek vállalkozzanak vendégszereplésre. Az egymásba fogaskerékszerűen illeszkedő mozzanatok rendszeréhez elengedhetetlenek az önzetlen muzsikusok. Mint Kovács János. Akinek ezért csekély fizetség bármilyen elismerés…
Az est ritkaságélményét Emmanuel Pahud vendégszereplése jelentette. A francia-svájci fuvolaművész azon kevesek közé tartozik, aki zenekari muzsikusként, kamarazenészként és szólistaként egyenrangúan kiváló. Felvételei alapján ismerhetjük elsősorban munkásságát – most a személyesség többletével hatott. Mondhatni, muzsikából van – minden porcikájával a játszanivalóban él, ami számára olyan természetes közeg, mintha a terepet semmiféle akadály nem nehezítené. A látvánnyal együtt jelentett kivételes élményt a szólójával Reinecke fuvolaversenye: néha szinte táncolt, a kifejezés intenzitását növelendő! Olyanról pedig, hogy technika, netán technikai probléma vagy nehézség, mintha még hírből sem hallott volna! Egyszerűen káprázatos, amikor realitásként fantáziavilág kel életre, érzések-hangulatok gyönyörű kavalkádja! És muzsikálókedvének köszönhetően ráadásként Honegger-muzsikával ajándékozta meg méltán lelkes közönségét.
Vannak hangversenyek, amelyeket szívesen hallgatnánk újra. Ez a koncert azok közé tartozik, amit látni is szívesen látnánk ismét, az élmény komplexitásának visszaadásaként. Utólag is regisztrálva: a zenekari muzsikusok sem von(hat)ták ki magukat az alól a hatás alól, amelynek tényleges előidézésében oroszlánrészük volt.
