Vásáry Tamás vezényletével Mozart műveiből összeállított hangversenysorozatot hirdetett a Rádiózenekar. A ciklus harmadik estjén két szimfónia fogott közre egy versenyművet: bevezetőül az úgynevezett „kis” g-moll szimfóniát hallottuk (K. 183 – 1773), a második részt pedig a zeneszerző utolsó ilyen műfajú alkotása, a C-dúr („Jupiter”) szimfónia töltötte ki (K. 551 – 1788). A két mű között, az első rész második számaként a D-dúr hegedűverseny (K. 218) csendült fel, amely a kis g-moll szimfóniához hasonlóan az 1770-es évek salzburgi termését képviseli.
A Rádiózenekar a koronavírusjárvány második hullámában, a 2020/2021-es évadban példamutató helytállásról tesz tanúbizonyságot, s folyamatosan koncertezik. Az együttes menedzsmentje rokonszenves következetességgel hozza helyzetbe a zenekar kiváló tagjait, sorra téve lehetővé, hogy mind a fúvós, mint a vonós szólamvezetők szólistaként is pódiumra lépjenek. Sokszor írt már arról a zenei sajtó, milyen fontos egyrészt, hogy a nagy szimfonikus zenekarok tagjai saját anyaegyüttesük rendezvényein kamaramuzsikusokként léphessenek fel, tehát ne csak haknikon legyen lehetőségük önálló teljesítménnyel is megmutatkozni: ez stimulál, jobb eredményekhez vezet, növeli a muzsikus igényességét és erősíti öntudatát, s ily módon a zenekari összjátékra is kedvezően hat vissza. Másrészt nem kevésbé üdvös módszer a legkiválóbb zenekari tagok szólistaként való felléptetése, amelynek az előbbihez hasonló kedvező hatásai vannak. Ez történt az ősz több rádiózenekari koncertjén is: hallhattunk fúvósokat, vonósokat vegyesen. Ezúttal az együttes koncertmestere, Oláh Vilmos szólaltatta meg a D-dúr hegedűversenyt. Az elviekben helyeselhető műsorpolitikai döntést ezúttal sajnos nem követte olyan produkció, amelyről a kritikus örömmel számolhatna be. Oláh Vilmos, akinek felkészültségét nincs okunk kétségbe vonni, talán rossz napot fogott ki, mindenesetre hegedülése sérülékenynek mutatkozott: sűrű disztonálás és számos salakos hang, gikszer, nyersen megformált vagy elnagyolt részlet vette el a hallgató kedvét, s arra is gyakran kellett felfigyelni, hogy a karakterizálás szürke, nélkülözi a részletező igényességet. Várjuk a következő alkalmat, amikor a koncertmester egy újabb, a mostaninál sikeresebb szólistaprodukcióban köszörülheti ki a csorbát.
A járványügyi óvintézkedéseknek megfelelően ezt a zeneakadémiai hangversenyt, mint ez idő tájt minden más hasonló eseményt, közönség nélkül kellett megrendezni, de szerencsénkre a produkciókat nemcsak rádióközvetítésben hallhatták az érdeklődők, hanem a radiomusic.hu internetes oldalán képpel is élvezhette mindenki, aki egy koncerttől nemcsak hangokat, de látványt is vár. Érdemes ennek kapcsán néhány szót ejteni az élete 88. évében járó Vásáry Tamás vezénylésének vizuális összhatásáról. Vásáry pályájának korábbi szakaszaiban sem volt az a karmester, aki fontosnak tartja a zenei karakterek koreografikus ábrázolását a közönség számára: mindig egyszerű mozdulatokkal vezényelt, nem a Jurij Szimonov-i kalligrafikus részletezés jellemezte, hanem az a fajta egyszerűség, amelyben benne van a gyakorló muzsikusok biztatása is: „tudom, hogy ti szólaltatjátok meg a zenét, engedlek benneteket játszani”. Vásáry idős kori stílusa pedig minden korábbinál eszköztelenebb, mondhatni, a lényegre szorítkozik: tempó, ritmus, karakter, dinamika. Aggastyán korú karmestereknél (akik között sok a Vásáryhoz hasonlóan erős vitalitású, dinamikus személyiség) máskor is gyakran tapasztalható ez a végső egyszerűsödés, amely elhagyja a szakma járulékos eszközeit, a kommunikációt az alapszókincsre szorítva.
A két szimfónia egy koncerten való megszólaltatása remek ötletnek bizonyult. Két mű, két világ, erős kontraszt. A korai darab és a kései alkotás között tizenöt év a különbség, az egyik sötét, moll kompozíció, a másik az élet küzdelmein felülemelkedő („jupiteri”) derűt és optimizmust sugároz. A „kis” g-moll szimfónia ráadásul a Sturm und Drang szellemi divatáramlatának képviselője, ezért aztán nem lepődhettünk meg azon, hogy Vásáry vezénylése nyomán a zenekar sodrón gyors tempókkal, indulatos hangsúlyokkal, dúlt lelkiállapotot tükröző crescendókkal, drámai kontrasztokkal tolmácsolta a művet. Ez a hangütés persze nemcsak a Sturm und Drangot jellemzi Mozartnál, hanem egyben Mozart jellegzetes g-moll hangjának is velejárója, amelynek példája a g-moll zongoranégyes, a g-moll vonósötös, a Szöktetés a szerájból Traurigkeit vagy A varázsfuvola Ach, ich fühl’s, es ist verschwunden áriája – és persze a „kis” g-moll szimfónia kései párja, a „nagy” g-moll mű, az utolsó szimfóniák hármasából. A koncert második felében ezzel szemben a zenekar megfürdette hallgatóit a dúr hangzás erőteljes fényében, és Vásáry Tamás nemcsak a karakterek délceg megrajzolásával jelezte a mű jupiteri jellegét, de instrukciói nyomán a zenekar egy, a karcsúbb kis g-moll szimfóniáétól eltérő szimfonizmussal is nyomatékosította, hogy ez már a kései stílus teltebb, dúsabb, tágasabb hangzása – az a nagyobb szabású forma és kifejezésvilág, amely a maga dimenzióváltásával – akárcsak Haydn londoni szimfóniái – előkészíti Beethoven első szimfóniáinak megszületését.
– Csengery Kristóf –
