A „Romantikus portrék, nagy művész-egyéniségek” sorozat második estjének műsorát Richard Strauss kompozícióiból állították össze. A Négy utolsó éneket A rózsalovag zárójelenete követte, szünet után pedig az Alpesi szimfónia csendült fel.
A műsorismertető tanúsága szerint ezalkalommal vezényelte először a Rádiózenekart Riccardo Frizza, aki a magyar közönségnek 2017-ben mutatkozott be a Pannon Filharmonikusok élén. Mivel Frizza munkásságában megkülönböztetett szerepet játszanak az operák, ez is közrejátszhatott a műsor tervezésekor. A gyakorlat azt igazolta, hogy „papíron” jobban érvényesült a koncepció, mint ahogyan a hatását tekintve vizsgázott. A Négy utolsó ének szólistájának, Rost Andreának nem jelentett problémát az „átállás”, ám a zenekari dalok világából sajátos fordulatot jelentett a kiragadott operarészlet (amely kétségkívül önmagában is „megáll”), amelyben – az előzetesen meghirdetett szereposztástól eltérően – Rost Andrea partnereként Szántó Andreát, Molnár Ágnest és egy megszólalás erejéig Rezsnyák Róbertet hallhattuk.
Az est legmaradandóbb élményét az Alpesi szimfónia jelentette. A vendégkarmesterekkel rendszeresen dolgozó Rádiózenekarnak köszönhetően maximálisan érvényre jutott benne Richard Strauss partitúrájának gazdag színvilága. Rizza rutinos vendégkarmester, aki bízik a műben és a játékosok szólamtudásában egyaránt. Alkalmi muzsikuspartnereitől nem kíván különleges erőfeszítést, vezénylése elsősorban a dinamikai arányok összerendezésére-kidolgozottságára irányul. A monumentális tétel, amely egy hegymászó teljes napját jeleníti meg, 22 programpontból áll. A hallgató azonban legtöbbször csak előtte tekinti át e tartalmat, később pedig átadja magát a zenének. Jó esetben is csak néhány „sarkított” hangulatra ismer rá, ami azonban korántsem csökkenti a zene élményét. Azon viszont érdemes lenne elgondolkodni a szervezőknek, hogy amikor más műsorszámoknál (mint ezúttal is, az első részben) kivetítésre kerül a szöveg, érdemes lenne az Alpesi szimfóniát a programcímek feliratozásával követni (megkönnyítené, illetve tudatosítaná a közönség tájékozódását). A Rádiózenekar számára (amelynek csúcsteljesítményét rendre a Wagner-napok embertpróbáló feladatai jelentik) inspiráló lehetett a straussi partitúra, amely ezernyi színével, a hangulatok-zsánerek gyors egymásutánjával megannyi szólisztikus mozzanatra kínál lehetőséget.
A Négy utolsó ének esetében csak hálás lehetek, amiért az első sorba kaptam jegyet. Így közelről olyan látvány-mozzanatokra is felfigyelhettem, amelyek a távol ülők számára még látcsővel sem voltak elérhetőek. Azt mindenki észrevehette, hogy a „rivalda” szereti Rost Andreát – de a szólamtudáson túl a zene egészével való azonosulás apró rezdüléseit csak közelről lehetett észrevenni. Hogy számára nem az első énekhangnál kezdődik egy-egy dal, hanem már a zenekar megszólalását is a „ráhangolódott” énekesnő hallja. Ilyenkor indifferens, hogy előtte van-e a kotta, avagy fejből énekel – sőt, az interpretáció intenzitásához hozzájárulhat az egyértelműen csupán „biztonsági” kotta. Rost Andrea produkciója arra a tapasztalatomra rímelt, amelyet egy emlékezetes operaelőadásnak később DVD-n való ismételt végigélésekor kaptam, amikoris a közelképek jóvoltából „derült ki”, hogy az interpetáció csodájának hátterében olyasfajta aprólékos szerep-kidolgozás állt, amelynek rezdülésnyi gesztusai a színpadi előadás során nyilvánvalóan észrevétlenek maradtak. Érdemi tanulság: az átélés megannyi megtervezett gesztusa meghatározóan befolyásolta az énekszólam megformálását!
Ennek a „titoknak” a beavatottjaként különösen „hirtelen” volt a váltás, ráadásul a kiragadott (konklúzió-értékű) részlet esetében már felébredt a kritikus szellem. A három női hang ezúttal mintha vetélkedni akart volna – Sophie és Octavian duettje túldramatizált mimikával korántsem tett kísérletet az operabeli szituáció felidézésére. Annál is inkább, mivel többnyire oratorikus merevséggel („leszögezetten”) énekeltek, majd hirtelen negédes túljátszással akartak emlékeztetni az operaszínpadi látványvilágra. Azt viszont korántsem tartottam volna külsőséges gesztusnak, ha Octavian („nadrágszerep”!) nem elegáns hosszú szoknyában jelenik meg…
Ami a zenekari kíséretet illeti, a daloknak a – többé-kevésbé meggyőző – tempóválasztásáért egyértelműen a karmester volt felelős, A rózsalovag semmihez sem hasonlítható, sajátos-varázsos atmoszférájának megidézésével némiképp adósak maradtak. (Fittler Katalin)
