Koncert a fényről, művészetről és szabadságról
Bizonyára többeknek okoz különös örömet az olyan remek műsor-összeállítás, amelyben az egység és változatosság egyformán érvényesül, nem is beszélve arról, ha a darabok egymásutánja még hangnemileg is harmonikus egységet alkot. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának szeptember 24-i hangversenye a Zeneakadémián, amelyet Vásáry Tamás vezényletével, és Ránki Fülöp közreműködésével adtak, ebbe a (sajnos nem túl nagy) csoportba tartozott. A koncerten, amely Vásáry Tamás harmadik, egyben befejező Beethoven-sorozatának része volt, két nyitány és két fiatalkori zongoraverseny hangzott el.
A Salvatore Viganò balett librettójához készült Beethoven-zene, a Prométheusz teremtményei nyitányával kezdeni a koncertet programatikusnak is tekinthető. Prométheusz az emberek nyomorúságán elkeseredve elsőként a művészetek révén szeretne rajtuk segíteni, de ők megrettennek, elbújnak. A titán csak ezután kéri Pallasz Athéné segítségét, ezután lopja el az égi tüzet, hogy világosságot gyújtson az emberek fejében, lelkében. Az erény templomában a múzsákhoz a művészeti ágakat megtanulni már ki-ki önként és tehetsége szerint szegődik. Prométheusz megszabadulásának végül emberek és égiek – köztük a múzsák – együtt örülnek. A fenséges előadásban megszólaló C-dúr nyitány fényt hozott a közönségnek is, amolyan hétköznapokat és gondokat feledtetőt, azok közül kiemelőt.
Beethoven első, C-dúr zongoraversenyét Vásáry Tamás a zongora nyitott fedele mögött elbújva, mintegy láthatatlanul vezényelte. Ránki Fülöp került a figyelem középpontjába, akinek érett előadó-művészete Prométheusz legjobb reményeit látszik valóra váltani. Az első tétel kadenciája teljes szabadságában, fantáziaszerűségében is összeszedett és briliáns volt, sokszínűségét Ránki Fülöp teljes szépségében kibontotta. A második tétel telt, meleg hangja után energikus zárótétel következett. Az együttes teljes összhangja, az erős dinamikai kontrasztok játéka felvillanyozón hatott. A zenekar és a szólista arca derűs volt, mindannyian önként szegődhettek Euterpé szolgálatába, és ez az öröm az előadókról a hallgatókra is átterjedt.
A koncert második felében a sötétebb színek is helyet kaptak. Először az Egmont-nyitányt hallhattuk, megrázó előadásban. Vásáry Tamás hihetetlen energiákat mozgatott meg a zenekarban, a drámai folyamatot sodró lendülettel építette fel, amely annál hihetetlenebbé tette a szabadságért mártírhalált halt Egmont gróf a művet záró tragikus diadalát. Az Egmont nyitány f-mollból F-dúrba fényesedik, a 2. zongoraverseny hangneme, a B-dúr révén pedig még a hangnem is a feszültség csökkenését segíti. A koncentráció azonban nem csökkent, sőt miután Ránki Fülöp is megérkezett a színpadra, az a fajta egészen hirtelen csönd támadt, amely a közönség előadók iránti megbecsülését és figyelmét fejezi ki. Az első, Allegro con brio tétel kadenciájának remekül megformált fugatóját, valamint Ránki Fülöp egyenletes, finom, de határozott billentését mindenképpen érdemes kiemelni. A második tétel szélesen hömpölygő bevezetője úgy hatott, akár egy himnusz, amely a vonósok szaggatott kísérete felett romantikus dallá alakult át. A zenekar és szólista tökéletes összhangban, leheletfinoman fejezte be az Adagiót. A harmadik tétel előtt a közönség soraiban önkéntelenül megszólalt a köhögő-kórus, s a szólista felhúzott szemöldökkel, mosolyogva, ugyanakkor kissé gúnyosan kipillantott, folytathatja-e. Mellettem a szigorú tekintettől megszeppenve valaki halk „ajajj”-t hallatott. Ugyan a remekül megformált harmadik tétel udvari pompája, eleganciája is szép befejezése lehetett volna a koncertnek, a közönség szűnni nem akaró tapsára Vásáry Tamás kezénél fogva újra a zongorához ültette a fiatal művészt. Ránki Fülöp akkor két hete elhunyt mestere, Hambalkó Edit emlékére Liszt En rêve című noktürnjét játszotta el ráadásképpen, megható szépséggel. (Fedoszov Júlia)
