Eötvös Péter: Angels in America
Idézetgyűjtemény tolakodik emlékezetem mélyéről, miután a zenei élménytől – a szó legnemesebb értelmében – felzaklatva távoztam a Müpából. Elsősorban is a „habent sua fata libelli”, Terentius Maurustól, miszerint „a könyveknek megvan a maguk sorsa”, mármint hogy az olvasóktól függ, hogy meghallgatásra találnak-e. Igaz ez ugyanis más művészeti ágakra, műfajokra is. Vajon „sorsfüggő-e”, hogy bemutatója után másfél évtizedet kellett várnia az Angels in America című operának, hogy magyar közönség elé kerüljön?
Nemzetközi viszonylatban Eötvös Péter kétségkívül a Ligeti-Kurtág utáni generáció legismertebb magyar képviselője, az utóbbi évtizedekben gyakori hazai jelenléte jótékonyan hatott műveinek élő előadásban való megismerésére (nem függetlenül karmesteri tevékenységétől) – mégis, a francia megrendelésre készült, Párizsban 2004-ben bemutatott opera mindezidáig nem jutott el Budapestre. Erre a látszólag értetlen késlekedésre már a 2015-ben magyarul megjelent „Parlando – Rubato” című kötet olvasói is felfigyelhettek, hiszen az operaelőadások felsorolásakor a megannyi külföldi operaház olvastán kirívó volt a budapesti előadás hiánya (annál is inkább, mert másik opusoknál elismerésre méltó naprakészség mutatkozott). Pedig az Angels in America már 2015-ig szép „világkarriert” futott be: Párizs, Hamburg, Amszterdam, Boston, Fort Worth, Frankfurt, London, Wroclaw, Los Angeles, néhol többször is (akár színpadi és koncertszerű változatban, akár módosított szereposztással).
2019 októberében végre megérkezett Budapestre is, a CAFé Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében, a Neue Oper Wiennel közös produkcióban. Talán annak is része volt ebben, hogy 15. évadában a Müpa az idén 75 éves zeneszerző-karmestert, Eötvös Pétert választotta az évad művészének. Erőteljes jelenlétét mindkét funkcióban érezhettük az évad kezdetén: a Musikfabrik Köln dirigenseként zeneszerzői terméséből is adott ízelítőt, az Angels in America kétszeri előadását követően pedig a Müpa idei „évad együttesével”, a Nemzeti Filharmonikusokkal, valamint a Nemzeti Énekkar Nőikarával ad közös koncertet.
A Fesztiválszínház ideális színhelynek bizonyult az Angels in America számára, a kislétszámú zenekar az árokban, valamint – az angyalok háromtagú „karával” – a színpad két oldalán foglalt helyet. A mű – a szerző többször hangsúlyozta nyilatkozatokban – kizárólag angol nyelven képzelhető el, így a feliratozás elkerülhetetlen volt. Az emeleti közönség számára ideális volt a szöveg követése és a színpadkép állandó figyelemmel kísérése (a földszintről mindez valószínűleg kissé fárasztóbb lehetett). Rögtön elöljáróban fontos leszögezni: elementáris hatású színpadi élményben volt részünk. Profán módon arra kellett gondolnom, talán ilyesmire gondolhatott Wagner, amikor a zenét „primus inter pares”-ként a kifejezés szolgálatába kívánta állítani (miközben kompozícióival rendre elvarázsolta/elvarázsolja azokat is, akik nem követik részleteiben folyamatosan a színpadi – és a mögöttes lelki – történéseket). Most nem „egymást nézzük” és „regénket regéljük”, hanem a prózai színház állandó naprakészségével követjük a jeleneteket, magunkban elrendezve a költészet és valóság mintájára a valóság, víziók és álmok sokrétűen értelmezhető jelenség-sorozatait. És mindehhez a zene adja a vezérfonalat, mondhatni, az előadás „rendezője”.
Itt kell ismételten rámutatni a naprakész zenetörténeti/interpretációtörténeti tájékozottság semmihez sem mérhető jelentőségére. Eötvös Péter, aki – pályája alakulásából következően – „képben lehetett” a nemzetközi zeneszerzési irányzatok világában, s tehette ezt aktív közreműködőként, karmesteri munkássága során olyan többlet-tudáshoz jutott, amit műveiben is érvényre juttathat (kisebb léptékben, hasonló jelenségről számolhatunk be, amikor az elektroakusztikus lehetőségeket kipróbált zeneszerző hagyományos hangszerekkel tud megvalósítani olyan hanghatásokat, amelyekről az említett szféra bejárása nélkül elképzelése sem lehetett volna – így viszont, az erőteljes elképzelés birtokában, képes megtalálni a szükséges eszközöket, kifejezési módokat).
Ugyanakkor a hangvarázs, a hangszíncsoda, amely nem először varázsolja el Eötvös színpadi műveinek hallgatóit, korántsem kizárólag újdonság-erejével hat; hatásának erőteljes gyökerét jelenti a zenetörténeti hagyományhoz való megannyi kapcsolódás. A „legváratlanabb” pillanatokban tűnhet fel (feltételes módban, hiszen ez, mint a könyvek sorsánál, mindenkor hallgató-függő is) asszociációs lehetőség, mely asszociációra nem a kompozíció szempontjából van szükség, hanem inkább a hallgató otthonosság-érzetét erősíti. Már-már tartalmi analógiaként „köszön vissza” Stravinsky The Rake’s Progressének bölcsődal-jelenete, máskor az apparátus, tehát „abszolút zenei” szempont jelent közös platformot (szextett Richard Strauss-szal). Ilyenkor érzi megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal a hallgató, hogy a kortárs-műben a zenetörténet íródik tovább.
A hangszeres közreműködőktől ezúttal nem előadóművészi érzékenység várható el elsősorban, hanem szolgálattétel-jellegű feladat-teljesítés. A személyességre az elkötelezettség területén van szükség, a kivitelezésmód pedig személytelenné absztrahálódhat (kivéve a ritka melodikus fordulatok megformálásánál). Az opera szempontjából felbecsülhetetlen értékű, hogy a zeneszerző irányítja (fogja össze) karmesterként a produkció egészét; Eötvös Péter pontos instruáló mozdulatai mindig egyértelműek, „csak” teljesíteni kell a gesztusokkal (avagy épp szigorú-pontos metrizálással) kifejezett szerzői szándékot.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara nem először találkozik Eötvös Péter partitúrájával, budapesti operaelőadásoknak is beavatott közreműködője. Az élmény egészét tekintve, kétségkívül színvonalasan, felelősséggel járult hozzá a megismételt produkció sikeréhez. A koprodukció-jellegből adódóan, a hazai énekesek legfeljebb a nézőtéren lehettek részesei az előadásnak. (Fittler Katalin)
