Malina János
DÉMONOK ÉS FÚRIÁK
Október 1-jén, A Zene Világnapján rendezték meg a Liszt Ferenc Kamarazenekar évadnyitó koncertjét a Zeneakadémián. Ebből az alkalomból ismét láthattuk-hallhattuk Várdai Istvánt a zenekar karmestereként, illetve szólista-partnereként.
A nyitószámmal Farkas Ferenc születésének 120. évfordulójáról emlékezett meg az együttes. Az 1961-ben vonósnégyesre vagy vonószenekarra komponált Piccola musica di concerto jól tükrözi Farkas zeneszerzői attitűdjét: a lehető legjobb hangzású, legtetszetősebb darabot írni magasrendű technikai tudással, ízléssel és egyensúlyérzékkel. A nyitó tételben Bartók szintén vonóskari Divertimentójának emlékei is felbukkannak jó húsz év távolából; legeredetibbnek pedig a sodró lendületű zárótételt érezhettük, valóban szellemes ritmikai-metrikai játékaival. Az együttes Tfirst Péter irányításával magabiztosan adta elő a darabot.
Ezután azonban erőtejesen „fajsúlyt váltott” a zenekar, mert a programban Sosztakovics 1., Esz-dúr csellóversenye következett, amelyet Rosztropovics számára komponált alig valamivel korábban, 1959-ben. A mű a 20. századi csellórepertoár egyik kiemelkedő darabja, tehát természetes választás egy Várdai formátumú csellóművész számára. Ha azonban a műsor harmadik számára, Mozart nagy g-moll szimfóniájára is tekintünk, akkor kézenfekvővé válik, hogy ez a program a kamarazenekar Várdai-korszakának azt a következetes törekvését tükrözi, hogy az együttes kitörjön a szokásos vonószenekari repertoár korlátai közül. Hat évtized alatt a Liszt Ferenc Kamarazenekar persze számtalan hangversenyt adott és hanglemezt készített fúvós hangszerekkel kiegészítve, de egy Sosztakovics-versenymű vagy egy kései Mozart-szimfónia mégsem számít tipikus kirándulásnak egy vonószenekar számára.
Ugyanakkor fontos érvek szólnak a két darab műsorra tűzése mellett is: ilyen a csellóverseny visszafogott, 18. századi méretű fúvóskara és az a tény, hogy a Mozart-szimfóniákat a szerzőjük korában is hasonló méretű együttesek szólaltatták meg. Hallgatóként is sokkal hálásabb vagyok a repertoár szimfonikus irányban való kibővítéséért, mint hús-vér vonósnégyesek vonószenekar általi megszólaltatásáért.
A döntő szempont persze a hangzó élmény; s ez a koncertprogram ebben a tekintetben is kiállta a próbát. A viszonylag kisméretű zenekar semmit sem vont le a Sosztakovics-versenymű erőteljes hatásából, amiben nem csupán Várdai személyes kisugárzása és virtuóz csellózása játszott fontos szerepet, hanem – elsősorban a kontrasztokban és drámai eseményekben rendkívül gazdag II. tételben – a zenekar színgazdagsága, a remek kürt- és klarinétszólók, vagy a telt és érzéki pianók is mind a szólista, mind a zenekar részéről; nem beszélve a tétel zaklatott-szenvedélyes tetőpontjának szuggesztív megformálásáról. Az önálló tételt alkotó cselló-cadenzát lenyűgözően játszotta Várdai István, majd a zárótételben az Esz-klarinét sátáni kacajával kísért infernális jelenet, afféle fúria-tánc hatására a hideg futkosott a hallgatóság hátán, mielőtt a tétel végül derűsebb fordulatot nem vett.
A lelkes tapsok nyomán Várdai két ráadást is adott: egy Bach- és egy boszorkányosan nehéz Viotti-tételt játszott el, mintegy kettéválasztva a zenei szubsztanciát és a virtuozitást.
A második részben azután letette csellóját, és bár pálca nélkül, de a karmesteri pódiumról dirigálta el Mozart K 550-es szimfóniáját. Átgondolt, kidolgozott, kiegyensúlyozott előadást hallottunk, világosan tagolt, összefogott, súlyponttal bíró dallamívekkel, határozott dinamikai effektusokkal. Várdai ellenállt a kísértésnek, s a moll hangnem, az éles disszonanciák és a démoninak mondott alapkarakter ellenére mind a négy tételben kifejezetten életteli tempót diktált. Ezáltal a 6/8-os ütemmutatójú Andante – helyesen – nem lassú tételnek hatott, az Allegretto jelzésű menüett pedig akár vidám paraszttáncnak, ländlernek is felfogható volt, színesítve-profanizálva a némileg egysíkúan démoninak mondott remekművet övező közhelyeket. Ilyesfajta hatása volt a zárótételben annak is, hogy a kidolgozás valóban drámai, irányát vesztett, csapkodó gesztusai után az alapgondolat úgyszólván csúfondárosan, felszabadító könnyedséggel rántotta vissza a hallgatót a „normalitás” világába. Izgalmas és meggyőző előadás volt.
