Malina János
November 9-én adta zeneakadémiai bérletsorozatának második hangversenyét a Liszt Ferenc Kamarazenekar. A koncerten két átiratot – Mozart vonóskvintettre komponált Kis éji zenéjének és Anton Arenszkij szokatlan hangszerelésű 2. vonósnégyesének vonószenekari változatát – is előadtak Tfirst Péter koncertmester irányításával; a kettő között pedig Mendelssohn g-moll zongoraversenyét szólaltatták meg Benjamin Grosvenor angol zongoraművész szólójával és művészeti vezetőjük, Várdai István vezényletével.
Az örökifjú Mozart-szerenád, hiába a vonószenekari repertoár talán legnépszerűbb, legtöbbet játszott darabja, mégis üdén, frissen, meglepetésekben és apró gesztusokban gazdagon csendült fel az – ugyancsak örökifjú – Liszt Ferenc Kamarazenekar tolmácsolásában: ebben nyilvánvalóan nem csupán Tfirst Péter egyszerre sallangmentes és szuggesztív irányítása, hanem a gondos próbamunka is tükröződött. Az életteli akcentusok, az erőteljes agogikai eszközökkel kiemelt formai sarokpontok, a pregnáns dinamikai kontrasztok a zenei szövet áttetszőségével és könnyed eleganciával találkoztak előadásukban. A menüett pontosan annyira volt parasztosan „vastagderekú”, amennyire ez a finom, stilizált légkör megkívánta, s a zárótétel miniatűr moll-elborulásai is jelzésszerűek maradtak, fűszerként szolgáltak. Ha valamit kifogásolhattunk ebben az interpretációban, az legfeljebb az ismétlések elhagyása lehetett a menüett főrészének visszatérésében. Ez a mind történetileg, mind zeneileg illegitim, ámde annál kiirthatatlanabb szokás a hallgató egyensúlyérzékének adott pofonnal egyenértékű, s különösen a szakasz rövidsége miatt hagy kielégítetlenül. Ha a kiváló együttes egyszer-kétszer megpróbálná magának az összes ismétléssel együtt eljátszani a tételt, szinte biztosra veszem, hogy maguk is megszeretnék a csonkítatlan verziót.
A koncert tetőpontjának azonban a következő szám, a Mendelssohn-koncert bizonyult. A szerző első zongoraversenye (mármint egy gyermekkori kompozíció és a két kétzongorás koncert után) rendkívül igényes és ihletett interpretációban szólalt meg, amely – a Mozart-darabhoz hasonlóan – ebben a műben is sok rejtett történést csillantott fel, érvényre juttatva a formálás elbűvölő eleganciáját, ugyanakkor érzékeltetve valamit az immár érett korszakába jutó – 22 esztendős! – komponista korai műveinek hímporából is. Az előadás hőse – de legalábbis egyenlők közt az első – a szólista, Benjamin Grosvenor volt, aki egészen kiemelkedő színvonalon játszott: a külsőségek teljes mellőzése és játékának kérlelhetetlen fegyelme és precizitása ellenére zenélése maga volt a bensőségesség és költőiség; mindemellett pedig előadásában – mindenekelőtt a zárótételében – a formálás kecsessége és szellemessége, illetve a virtuozitás öröme s a futamok sziporkázó gazdagsága is magával ragadónak bizonyult.
A maradéktalan élményhez azonban természetesen a zenekar elsőrangú teljesítménye is hozzájárult. Várdai István pálcája alatt a fúvósokkal kibővülő zenekar különlegesen szép színeket kevert ki, kezdve mindjárt a nyitótétel zenekari bevezetőjének emlékezetes fagott-timpani-kombinációjával. Mindvégig élő és beszédszerű maradt a szólista és a zenekar párbeszéde, s a lendületes-szenvedélyes zárótételt magas hőfokú, szuggesztív befejezésig tudta fokozni a karmester és a szólista.
Arenszkij, ez a mára nagyrészt elfeledett zeneszerző-zongorista – Rimszkij-Korszakov és Csajkovszkij tanítványa, illetve pártfogoltja, Szkrjabin és Rahmanyinov tanára – manapság csupán egy-két művével képviselteti magát a standard hangverseny-repertoárban. Ezek egyike egy vonószenekari tétel, egy jórészt pizzicato-effektusokra épülő vonószenekari scherzo, amelyet 1894-ben komponált – később vonóskvintetté is átdolgozott – 2. vonósnégyese variációs tételének egyik epizódjából készített.
A vonósnégyes különlegessége, hogy a szokásos összeállítás helyett egy hegedűre, brácsára és két csellóra íródott, tehát kimondottan mély, sötét, melankolikus hangzás jellemzi. A felhangzó változat készítőjének nevét homály övezi, de jó eséllyel a szerzői kvintett-változatot hallhattuk, vonószenekari előadásban. Ebben viszont – mint tapasztalhattuk – csupán egyetlen csellószólam volt, a másiknak a szerepét a brácsaszólam vette át; ezenkívül pedig két hegedűszólamot is tartalmazott. Az átíró tehát amellett, hogy komponált egy – a csellószólammal többnyire együtt játszó – nagybőgőszólamot, ebben a változatban „normalizálta” a kvartett különleges hangszerelését. Ennek fényében különös, hogy a műsorfüzet három helyen is kiemeli a vonósnégyes különleges hangszerelését, ám egyszer sem említi, hogy nem ezt halljuk. Sőt, merészen azt találja leírni, hogy „a kamarazenekari előadásban még inkább eltolódik a hangsúly a mélyebb regiszterek felé” – miközben a valóságban, éppen ellenkezőleg, az eredeti mű két magas és két mély vonós hangszerének helyét a koncerten három magas és két mély vonós szólam vette át, s az arány a játékosok számát tekintve a 2 : 2-ről 13 : 5-re, tehát a magas hangszerek jelentős túlsúlyára módosult. Az ismertető olvasója arról sem értesül, hogy a háromtételesként leírt darab vonósnégyes korában még négytételes volt, s csak az átiratban vonódott össze a lassú III., illetve a IV. tétel egyetlen hosszabb zárótétellé. Vagyis az ismertető mindvégig az eredeti változat szólamarányairól, de a játszott változat tételbeosztásáról ír.
Mindettől függetlenül az Arenszkij-mű semmiképp sem hatott olyan jelentékenynek, amilyennek az ismertető sejteti. A nyitótétel későromantikus hangja semmiképp sem nevezhető eredetinek, bár gyászindulószerű zárása azért hatást gyakorol a hallgatóra. A II. tétel pizzicatós szakasza messze a legsikerültebb variáció, egyébként a tétel inkább fárasztó. Az ortodox gyászmise-idézeten alapuló lassú tétel és a következő, népi dicsőítő énekből kiinduló – de különböző más idézeteket is felvonultató – tétel összeolvasztásából létrejött új zárótétel pedig mozaikszerűsége miatt kelt kissé zavaros hatást, miközben unalmas is kissé. A darab a zenekar továbbra is magas színvonalú teljesítménye ellenére sem bizonyult igazán érdekesnek – bőségesen kárpótolt azonban ezért a koncert első felének emlékezetes élménye.
