Zeneakadémia
A világhírű szólisták sorában Emmanuel Pahud lépett fel a Liszt Ferenc Kamarazenekar bérletének 3. estjén, melynek műsorán preklasszikus szimfóniák és fuvolaversenyek szerepeltek. Mondhatnánk, látogatás II. (Nagy) Frigyes udvarában, ha C. Ph. E. Bach szimfóniája nem azt követően készült volna, hogy a „berlini” Bach Hamburgban lett Telemann utódaként udvari karnagy.
A többé-kevésbé ismeretlen műveket hallgatva (Graun: C-dúr szimfónia, II. (Nagy) Frigyes: G-dúr szimfónia, Quantz: G-dúr fuvolaverseny, Benda: F-dúr szimfónia, C. Ph. E. Bach: B-dúr vonós szimfónia és d-moll fuvolaverseny) ismét megtapasztalhattuk azt a „többletet”, amit a kamarazenekar viszonylag kis létszáma rejt: képlékenyebb, mozgékonyabb az organizmus, ugyanakkor képes a dinamikai kontrasztok révén szélesre nyitni a hangzáskép horizontját.
A mozgékonyság elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a leggyorsabb tempó sem tűnik hajszoltnak. Igaz, ehhez az a fajta interpretációs modor szükséges, amelyet a jelenlegi muzsikusok együttesbeli elődeiktől örököltek. Nemcsak a dinamika, hanem a formálás is egyértelműen tanúsítja zenei elképzeléseik tudatosságát. A játékosok vérbeli kamaramuzsikusok, akik szólamukat az épp születőben lévő Egész szolgálatába állítják, oly módon, hogy olyan áttekintően ismerik a partitúrákat, mint a karmesterek. Ez a fajta többlet-tudás a forrása annak a játékörömnek, amely minduntalan megfigyelhető; ahogyan a szólamok reflektálnak egymásra, ismétléssel, imitációval avagy épp oly módon, hogy párbeszédesen alakítanak ki formai felületet, azoknak a hallgatóknak is élmény, akik nem tudják konkrétan megnevezni az élményforrást.
Pergő gyorstételeket hallottunk, de sohasem sietőseket vagy kapkodókat –a futamok, mint az apró gyöngyökből főzött láncok, amelyeknél soha sem kellett tartani attól, hogy elszakadnak. Általában könnyű volt követni iramukat – ennek magyarázata az artikuláció, a frazeálás egységes kidolgozottságában rejlik. Talán csak kezdett megártani a sok a jóból, amikor a második részben néha örültünk volna, ha nem válik már-már féktelenné e játéköröm.
A legnagyobb várakozás – érthetően – a fuvolaversenyeket előzte meg. Pahud első látásra mindenkit meghódított! A könnyed természetesség, amellyel bejött, végig uralta a játékát. Egykor ő volt a Berlini Filharmonikusok legfiatalabb tagja, régóta otthonos tehát a pódiumokon – s magyarázhatnánk ezt különböző minőségben való fellépéseinek nagy számával (hiszen a zenekari játék és a szólista-szereplések mellett rendszeresen vesz részt kamaraegyüttesekben is). Ugyanakkor nyoma nincs játékában a kétségkívül meglévő nagy rutinnak – minden pillanatot a maga teljességében él meg. A műsorfüzetben olvashatunk tőle idézetet: „Az a jó zenész, aki elmeséli a történetet”. Nos, Pahud nagy mesélő! Nagyon résen kellett lennie annak, aki a hangszerjátékára akart koncentrálni, mert a figyelem mindig a zenére irányult – a Quantz-mű elképesztően hosszú hangfolyamainak megszólaltatását sem lehet egyszerűen a körkörös légzés számláján jóváírni, hiszen a technikai fogásoknak sok fuvolás van birtokában, ám ez a fajta kifejezés-központú muzsikálás csak keveseknek sajátja. Aranyfuvolájának (ami hasonlóképp nem ritkaság napjaink fuvolaművész-társadalmában) hangja hihetetlenül sokszínű, eme színvilágot a kifejezés érdekében hívta életre az előadó.
Preklasszika – elvileg, papíron, átmeneti korszak. Akik hallották ezt az estet, megannyi vonást fedezhettek fel, amelyekben érződik a barokk hagyomány, s legalább annyit, amelyek a tudatos újat-keresés jelei. Azért is hálásak lehetünk e többszerzős összeállításért, mert hallhatóan kiderült belőle, hogy újító törekvéseivel korántsem állt egyedül Ph. E. Bach – hogy mégis az ő hatását regisztráljuk a klasszikusok zenei fogalmazásmódján (leginkább Haydn némely lassú tételében), annak tudható be, hogy az ő művei örvendhettek legtovább szinte folyamatos játszottságnak (és főképp: földrajzilag kiterjedt területen). Fantázia-érzetű szabad formarészek, Sturm und Drang indulatok – hangzó mintapéldatára mindannak, ami maradandó hatást volt képes gyakorolni!
Az értő kottaolvasatnak köszönhetően (amikoris az előadói utasításoknak értelmezett, nem pedig csupán korrekt realizálására kerül sor) élő-eleven muzsikát hallhattunk. Tfirst Péter koncertmesterként nagyzenekar számára is instruktív irányítása nem téveszti el hatását, ugyanakkor mégis a mélyvonósok játékát kell elsősorban értékelnünk. Szólamuknak mindig a megfelelő rangot (súlyt-fontosságot) megadó tolmácsolásához külön értékként csatlakozik a nagybőgősnek az a zenei elképzelése, hogy hangszerét dallamjátszónak tartja, s nem elégszik meg szólamának funkció-basszussá alacsonyításává. Talán csak a csembaló tűnt kissé háttérbe szorítottnak – a felvétel újrahallgatása esetleg a hangszer másfajta elhelyezéséhez adhat ötletet. (Fittler Katalin)
