Fittler Katalin
Bevallom, mindmáig nem tudtam megszabadulni attól a keserű szájíztől, amely a „Felfedezések” sorozat hangversenyeihez társul. Mert ez a „projekt” kényszerűségből született, átmentendő egy nemes szándékot, nevezetesen, hogy a fővárosi közönséghez helybe vigye országszerte működő zenekaraink produkcióit. A Szimfonikus körkép értékes és nemes ötletét a közönség-érdeklődés hiánya buktatta meg. (Kevéssé menthető azzal a jelenséggel, hogy a szimfonikus koncertek kedvelői többnyire egy-egy zenekarhoz szegődtek, vagyis tudatosan felvállalva, hogy sokszínű zenekari kultúránknak csupán egyetlen szelete iránt érdeklődnek.)
Kiderült, hogy a „mit hallgatunk?” kérdés „sarkítása” voltaképp indokolt: miközben a média jóvoltából megannyi zenehallgatási lehetőség (gyakran időkorlátok nélkül) „házhoz megy”, élőzenei élményért elsősorban az előadók kedvéért aktivizálja magát a zenebarát. Tehát, annyira nem barátja a zenének, hogy „bárkivel” meghallgasson akár ismert, akár ritkaságszámba menő műveket – a „biztosra menés” szempontjával kizárja magát abból a lehetőségből, hogy maga-magának felfedezhessen értékeket, legyen szó szerzőkról, művekről, előadókról. Ennek a passzivitásnak esett áldozatul a nemes kezdeményezés – és nem lehetünk eléggé hálásak a Müpának, amiért az átmentett utód-sorozatnak helyet ad, vállalva az alacsony százalékú látogatottság kockázatát. És természetesen, azoknak a zenekaroknak, amelyek számára – még ilyen körülmények között is – fontos a fővárosi megmutatkozás lehetősége.
A „Felfedezések” cím a maga többféle értelmezhetőségével: telitalálat. Felfedhetünk (magunknak) szerzőket, kompozíciókat, de ami még fontosabb: fiatal tehetségeket, akik e keretek között versenyművek szólistájaként léphetnek fel. A tehetséggondozás egyik köztudottan elhanyagolt területe a zenekarkíséretes játékra való felkészítés – szerencsére több zenekarunk keres – és talál – lehetőséget az ígéretes fiatalok ilyetén fellépésekhez juttatásához.
A Kodály Filharmonikusok Debrecen kínálata is elsősorban erre irányult. Két versenymű is szerepelt programjukon, Saint-Saëns II., g-moll zongoraversenye, valamint Veress Sándor Hegedűversenye. A műsor második része pedig általános népszerűségnek örvendő kompozíciót kínált, Saint-Saëns III. („Orgona”) szimfóniáját. Az est dirigense Kollár Imre volt, a 2019/2020-as évad ót ismét az együttes vezető karmestere, szólistaként Varga Gergő Zoltánt és Osztrosits Évát hallhattuk.
A zongoraverseny: komoly erőpróba, túl a mű által támasztott technikai követelményeken azért is, mert igényli egyfajta franciás „charme” jelenlétét, vagyis, hogy elengedetten hallgathassuk a muzsikát, anélkül, hogy aggódó figyelemmel követnénk a szólista játékát. Ehhez bizonyos rutin szükséges, amelyet csupán a mű többszöri előadásával lehet megszerezni. És éppen ehhez elengedhetetlen a hallgatóság aktivitása; hogy jelenlétével megteremtse az interpretációhoz szükséges feltételeket. Elismerésre méltó vállalkozás ez a fiatal szólistától, aki megbízható partnerekre számíthatott a zenekar és a dirigens által. És köszönet illeti a muzsikus-partnereket, eme légkör megteremtéséért. Kiváltképp, mivel a budapesti hangversenyt követően egy debreceni előadás következik még – a folytatás lehetőségében pedig leginkább csak reménykedhetünk.
Mert amit elkötelezett előadók szoktak hangoztatni, miszerint nem elég bemutatni egy művet, hanem hangzó életben kell tartani azt, érvényes az előadók szempontjából is: a többszöri előadás során nemcsak „beérik” a produkció, hanem önkéntelenül is stiláris biztonságra tehetnek szert a játékosok.
Kétségkívül Veres Sándor Hegedűversenye számított a legkevésbé ismert műsorszámnak. Ígéretesnek tűnt a szólista rövid életrajzában kihangsúlyozott információ: az utóbbi években került érdeklődésének középpontjába Veress Sándor, akiről doktori disszertációját írta, s akinek több művét szólaltatja meg koncerteken. Ehhez képest csalódást jelentett már az is, hogy versenymű szólistájaként kottából játszott (kevés olyan szólista van, akinél az interpretáció intenzitását-erejét nem csökkenti a kotta biztonságos támasza). Ráadásul a mű ismerete nélkül is feltűnő intonációs bizonytalankodásokkal csökkentette a várt-remélt élményt. Ezúttal a zenekartól kaptunk többet a mű megismerését-megszeretését illetően, mint a szólistától.
Ami az est örömteli meglepetését okozta: hogy felfedezésszámba ment az Orgona-szimfónia is, az interpretációnak köszönhetően. A két-két egybekomponált tételpár második részében kap szerepet a „hangszerek királynője”, és külön művészet úgy felépíteni a zenei szerkezeteket, hogy a komplexitás érzését erősítse a megannyi hangszerelési trouvaille. Minden elismerésünk az orgona szólamot játszó Somogyi-Tóth Dánielé (az idei évtől Debrecen város főzeneigazgatója), aki az első tételpárban érzékeny regisztrációval rendkívül harmonikus összhatást hozott létre a zenekarral. A második tételpárban, egy tervezett (a valóságban némiképp szolidra sikerült) fokozást követően a mintegy megkoronázó orgona-hangzás három akkordja viszont letaglózóan hatott a hallgatóra. (Megkockáztatom: teltház esetén a némiképp módosult akusztikai viszonyok között talán diadalittasnak érezhettük volna.) Az egyetlen kirívóan „hangos” orgona-szakaszt leszámítva, a zenekari hangzással való tökéletes összhang egészen kitűnő volt. És a végső kulmináció feledtette az előző (némiképp túldimenzionált) epizódot. Kollár Imre figyelmét elsősorban a nagyformák végigvezetése kötötte le. Nem lett volna felesleges még néhány szólampróba az egyes hangszercsoportok számára, hogy az „összerendezés” mellett több energia jusson a dinamikai megtervezettségre. Néha olyan érzésünk volt, hogy a dinamikai térkép elsődlegesen a szólamokban szereplő utasítások nyomán alakult ki (tehát az egyidejűleg szereplő rétegek arányosításában kevés volt a tudatos megtervezettség). De aligha ítélhetjük meg szigorúan az együttes teljesítményét, figyelembe véve, hogy számukra az akusztikai körülmények is némiképp szokatlanok voltak – és nem utolsó sorban, mivel komoly erőpróbát jelentő műsort vállaltak.
Olvasom a műsorfüzetben: „Az ország egyik leghatékonyabb szimfonikus zenekara, amely egyaránt ad szimfonikus, oratorikus és kamarazenei koncerteket, emellett a debreceni Csokonai Színház operajátszásának is biztos alapja. Évről évre nagyobb ismertségnek és elismertségnek örvend Magyarország és a világ zenei életében, amit számos külföldi turné – … – és fesztiválszereplés is jelez.” S ha leszámítom a bevett gyakorlatnak megfelelő „fényezést”, akkor is marad annyi információ, ami megérdemeltté tette volna a nagyobb közönségérdeklődést. Igaz, az ismertetőhöz csak azok jutottak hozzá, akik eljöttek… Az idézet célja ezúttal egyfajta utólagos kompenzáció – hátha hozzájárul ahhoz, hogy legközelebb népesebb közönség fejezhesse ki elismerését a zenekar fővárosi produkciójáért.
