Malina János
A Kodály Filharmonikusok május 10-én a debreceni Kölcsey Központban adott hangversenyéről szóló beszámolómat sajnálkozással kell kezdenem. Elkerülte ugyanis a figyelmemet, hogy ugyanazt a programot néhány nappal korábban a Müpában is eljátszották; pedig ott méltó akusztikai körülmények között kísérhettem volna figyelemmel azt a zenekart, amelyet az utolsó három alkalommal csak szabadtéren vagy a Kölcsey Központban hallhattam. Így hát saját hibámból ismét csak a kissé irreális hazai pályán tudtam meghallgatni őket.
A zenekar, amelyet ezúttal vezető karmestere, Kollár Imre dirigált, szokatlanságában is érdekes programot játszott. A három műsorszámból ugyanis „kettő és fél” versenymű volt, pontosabban két versenymű után egy olyan szimfónia következett, amelyben az egyik hangszer kiemelt, már-már szólisztikus szerepet játszik. Hogy ne rébuszokban beszéljek: a koncerten Saint-Saëns 2., g-moll zongoraversenye, Veress Sándor Hegedűversenye és Saint-Saëns 3., c-moll szimfóniája hangzott fel.
A zongoraverseny szólistája, Varga Gergő Zoltán, rokonszenves és felkészült művésznek bizonyult. Játéka magabiztos és precíz volt, s bár helyenként nem éreztem abszolút „kitöltöttnek” – nem volt meg benne az a bizonyos „Feuer”, ahogy Mozarték hívták –, máskor viszont, főként nagyobb szólókban és a zene tetőpontjain, nagyon is volt „izomzata”, kisugárzása; az érzelmes pillanatok behízelgően szólaltak meg, még ha igazi kitárulkozásra nem is került sor. A scherzo-jellegű középső tételben pedig kiderült, hogy a könnyedség és a frivolitás sem áll távol Varga Gergő Zoltántól, aki a III. tételben tetőző technikai kihívásoknak is imponálóan megfelelt. A zenekar mindvégig megbízható partnernek bizonyult; Kollár Imre tempói meggyőzőek voltak, szépen formálta meg a II. tétel semmibe hulló, illetve a zárótétel sziporkázó lezárását.
Veress Zoltán 1939-ben komponált és 1948-ban meghangszerelt Hegedűversenyének magánszólamát Osztrosits Éva tolmácsolta. A fiatal művésznőt korábban mindig kamarazenészként hallottam, s olyankor annyira meggyőző teljesítményt nyújtott, hogy mostani játékát semmiképp sem nevezhetem meglepetésnek – de azt nyugodtan mondhatom, hogy az egész este fénypontja volt. Persze az is öröm, hogy Veress Sándornak ez az első, ritkán hallható versenyműve megszólalt, mert kiváló darabról van szó, amely azt a kérdést váltja ki a hallgatóból, miként lehetséges, hogy a Bartók-tanítvány – akire mesteréhez hasonlóan jellemző a népzene bensőséges ismerete, illetve a zeneszerzésben a saját utak következetes követése – hogyan írhatott a nagy Bartók-hegedűverseny után egy évvel ilyen tökéletesen egyéni karakterű művet. Mindenesetre ennek a népi hegedűs előadásmódhoz szorosan kötődő darabnak Osztrosits nem csupán a népzenei rétegét érti és játssza teljesen autentikusan, de a lassú tétel megkapó líráját is ugyanolyan hallatlan kifejezőerővel szólaltatta meg, mint a záró népi táncképet megelőző, baljós üstdobütésekkel kísért, komoly és virtuóz kadenciát. S tette mindezt a legteltebb, legtisztább hangon, mindig érzékeny és hajlékony dallamvezetéssel, s a kettősfogásokat, virtuóz futamokat is kristálytisztán, kontrolláltan előadva. A szólista és a zenekar közötti összhang is harmonikus volt, és szívesen emelem ki az első hegedűszólam egységes megszólalását egyes díszített dallamokban.
Saint-Saëns III. szimfóniájában, amelyet gyakran „Orgonaszimfónia”-ként emlegetnek, Somogyi-Tóth Dániel játszotta az orgonaszólamot. Hangszere – hiszen nem valódi versenyműről van szó – a darab hosszú szakaszaiban hallgat, s ez, legalábbis az adott teremakusztika korlátai között – lehetővé tette a tiszta szimfonikus hangzás megítélését. Érdekes, hogy éppen ebben a legvastagabban hangszerelt műben tisztult ki az addig háttérbe szoruló, „kísérőzenekari” funkciójában valamiféle tömbszerű összhatást keltő zenekar (hangsúlyozom: könnyen lehet, hogy a Müpában egészen mást hallottam volna). Most azonban a korábbiaknál sokkal áttetszőbben, differenciáltabban, sőt olvadékonyabban szólalt meg minden. Immár ismételten felfigyelhettünk a nyilvánvalóan gondosan kidolgozott előadás olyan részletszépségeire, mint egy plasztikus bőgő-pizzicato, egy bársonyos brácsa-cselló unisono, a II. tétel Presto szakaszában a zenekar izgalmas, zizzenő effektusai vagy éppen a tuba által „egybetömörített”, erőteljes basszusmenetek. Kollár Imre elegáns és lekerekített vezényléséből ezúttal nem hiányzott az intenzitás és a fokozások elementáris ereje sem. Gazdag és sokszínű előadást hallottunk; legközelebb valóban a Müpában – vagy éppen valamilyen rangos külföldi hangversenyteremben – szeretném meghallgatni a zenekart.
