Malina János
„Téli varázs” címmel adott hangversenyt a Kodály Filharmonikusok együttese január 28-án a Kölcsey Központ nagytermében művészeti vezetője, Somogyi-Tóth Dániel vezényletével. A derűs-langyos, szinte tavaszias időjárás ellenére a varázs, illetve a varázslat mégiscsak jelen volt az estén, hiszen a program Dukas A bűvészinas című szimfonikus költeményével kezdődött. A teljes műsor pedig változatos és izgalmas válogatást nyújtott a 19. század második felének francia szimfonikus zenéjéből.
Az a bizonyos varázs már a Dukas-mű sejtelmesen előgomolygó bevezető – majd a darab végén visszatérő – ütemeiben tetten érhető volt. A következőkben azután a zene egy eleinte ártatlannak látszó, majd mindinkább fékezhetetlenné váló, kérlelhetetlenül fokozódó periodikus mozgást fest le igen szuggesztíven és képszerűen. Somogyi-Tóth Dániel lendületes vezénylése kifejezően érzékeltette a folyamat megállíthatatlanságát, és erőteljesen formálta meg a darab tetőpontját; mindez a zenekar feltűnő fegyelmezettségével és precizitásával párosult.
Ezután Saint-Saëns 1., a-moll csellóversenye következett a műsorban, amelynek szólistájaként Varga Tamás, a Bécsi Filharmonikusok itthon viszonylag ritkán fellépő szólócsellistája lépett dobogóra. Varga kiemelkedő erényei, a hangszer fölötti makulátlan technikai kontroll, a játékát jellemző ízlés, mérték és elegancia, illetve a dallamépítkezés hajlékonysága és kecsessége, tökéletesen illeszkednek a francia mester habitusához, így azután a hangszer irodalmában előkelő helyet betöltő versenyműnek úgyszólván ideális előadását élvezhette a Kölcsey központ közönsége.
A nyitótétel kezdő ütemeiben a zenekar pasztellszíneket idéző, puha hangzása készítette elő a szólóhangszer belépését; s karmester és a szólista a későbbiekben is határozottan és meggyőzően emelte ki a darab finom és érzékeny jellegét, amit akár nőiesnek is nevezhetünk – például a kompozíció párdarabjával, Dvořák versenyművével összehasonlítva. Különös hangsúlyt kapott előadásukban annak az egyszerű, dalszerű, pianissimo zenekari témának a várakozásteli feszültsége, amely fölött a szólista legbensőségesebb lírai dallamai kibontakoznak. De a darab szenvedélyes és hősies pillanatai is élményszerűen hatottak ebben az előadásban, amelyet Somogyi-Tóth példásan tartott kézben, az idővel rugalmasan-hajlékonyan bánva, plasztikusan juttatva érvényre a zene lélegzését, tagolását.
A szünet után Georges Bizet mendelssohni életkorban, 17 évesen komponált C-dúr szimfóniája csendült fel. A Mozarttól Gounod-ig és Schumannig sokféle hatást integráló, ám érett és magabiztos zeneszerzői technikáról és ítélőképességről tanúskodó, szeretetreméltóan harmonikus mű e mindvégig pozitív kicsengésű, „közönségbarát” hangverseny ideális zárószámának bizonyult. Ami a zenekar teljesítményét illeti, játékuk apró bakiktól eltekintve mindvégig fegyelmezett és precíz volt; nyilvánvaló lelkesedéssel követték karmesterük világos instrukcióit, kitűnő tempóit és karaktereit. Mind a vonós, mind a fafúvós szekcióban a mélyebb és a basszus szólamok hangzása volt igazán élményszerű. A vonósok, azon belül a hegedűszólamok is egységesen szólaltak meg, de a hegedűk hangszíne kissé fénytelen, nem igazán legömbölyített volt; viszont feltűnt a cselló-pizzicatók melegsége. A fúvósok közül az első fagottos szólói bizonyultak remekbe szabottnak.
Somogyi-Tóth Dániel jól domborította ki a Scherzo tétel harcias és egyben groteszk jellegét, az Allegro vivace tempójelzésű zárótételben pedig remekül találta el a mendelssohni ihletésű – de Schumann 2. szimfóniájának scherzóját is emlékezetünkbe idéző – zene könnyed és tündéri karakterét, hajladozó-lendületes mozgását. Emellett pedig – mint az egész hangverseny folyamán – feszültséggel teli, suttogásszerű pianóival kiélezte a zenei anyagban rejlő dinamikai kontrasztokat, és nem egyszer pajkos játékokat űzött velük.
Ráadásként az együttes Bizet Az arles-i lány-szvitjének „Ouverture” tételét adta elő felszabadultan, nagy sikerrel.
