Malina János
„Remény és bizalom” – ezt a címet kapta a keresztségben a debreceni Kodály Filharmonikusok március 22-i hangversenye, amelyet a zenekarnak otthont adó Kölcsey Központ nagytermében rendeztek. Az est karmestere és szólistája egyaránt az együttes főzeneigazgatója, Somogyi-Tóth Dániel volt.
A műsor két számból állt: Dvořák 9., „Újvilág” szimfóniájából és Mozart K 537-es, D-dúr „Koronázási” koncertjéből. Somogyi-Tóth Dániel nem csupán kitűnő orgonaművész, de zongoristaként is rendszeresen bemutatkozik, elsősorban versenyművek szólistájaként. Ez merész dolog egy ízig-vérig profi karmestertől, hiszen, ha zongoristaként nem tenne tanúbizonyságot fölényes biztonságról, könnyen komolytalannak tűnhetne fel a kegyetlen közönség szemében. Nos, többedszerre hallva őt ebben a szerepben, egyértelműen kijelenthetem, hogy mégiscsak jól megfontolta döntését, mert rosszindulattal sem lehet úgy beállítani ezeket a kiruccanásait, mintha helyzetével visszaélve arra használná fel zenekarát, hogy saját kedvére éljen hobbijának. A közönség ugyanis teljes értékű Mozart-produkciót hallott, sőt olyat, amely jól érzékelhető egyéniséggel és bájjal is bírt – márpedig, ha ez visszaélés, akkor remélem, lesz belőle több is.
A zongoraverseny zenekari bevezetőjében rögtön ráismertem a debreceni zenekar egyik vonzó arculatára, arra a barokkos-karcsú-kamarazenekari karakterre, amelynek alapját a példásan homogén vonós szólamok jelentik. S a zenekari hangzás finomsága tökéletesen megfelelt a zenekari expozíció végeztével belépő zongora gyöngyházra emlékeztető csengésére, már-már nőies karcsúságára és lekerekítettségére, miközben a szólista másrészről nagyon is erőteljesen hangsúlyozta a szólamok egyéni karakterét, önálló életüket. Ez talán paradoxul hangzik egy olyan darab esetében, amely nem csupán messze eltávolodott a barokk gondolkodástól, de ahol a kísérő szólamok jelentős részét Mozart le sem jegyezte fennmaradt kéziratában. Mégis: az előadó orgonista-gyökerei és a Mozartot érő kései Bach-hatások ebben a rendkívül transzparens és harmonikus megközelítésben mintha egymásra találtak volna.
Valamifajta „nőiességet” emlegettem az imént, és nem biztos, hogy a legszerencsésebben fogalmaztam. Jelzőm semmiképp sem a férfiasság hiányára utalt, hanem arra a mozarti teljességre, amelyben maradéktalanul benne rejlik a női és a férfi princípium is, jóllehet az utóbbi ereje azonban sohasem jelent erőszakosságot. E kései zongoraverseny előadásából nem hiányzott tehát sem a férfias erő, sem az akcentusok robbanékonysága, sem pedig a billentés határozottsága. Csak éppen a torzulás, az aránytalanság veszélye kerülte el messze Somogyi-Tóth és a Kodály Filharmónia zenélését. Ha valami apróságot mégiscsak kifogásolni lehet, hogy a briliáns és gyöngyöző futamokban, illetve a cadenzákban a szólista olykor-olykor elsietett valamelyest. De azért szeretném minél többet hallani őt ebben a szerepkörben is.
Legyezőszerűen szétterülő nézőtere ellenére a – koncertteremnek tulajdonképpen nem nevezhető – Kölcsey Központ nézőtere kifejezetten kellemes akusztikai környezetet nyújtott a Dvořák-szimfónia jóval nagyobb együttese számára; mindenesetre a pódiumon sem kellett úgy szoronganiuk, mint ahogyan akár a Zeneakadémia nagytermében kellett volna. A zenekar itt persze egészen más arcát mutatta, mint az első félidőben, ám a szinte hibátlanul precíz játék, a tiszta, összeérlelt színek itt is megmaradtak alapvető erényként. A salaktalanul csengő vonós szólamok a hangzásképbe kifogástalanul beleolvadó, biztos alapot jelentő rezekkel és a – színben és intonációban egyaránt – feltűnően tiszta fafúvósokkal együtt kitűnő nyersanyagot jelentettek a pódiumra visszatérő Somogyi-Tóth Dánielnek ahhoz, hogy ezt az erőteljes, mégis idilli darabot a maga harmonikus és behízelgő mivoltában, mégis az édeskésség veszélyét elkerülve tudja megmutatni. Az előadásnak tartása volt, és ebben persze sok olyan körülmény játszott szerepet, amely már Mozart-játékukat is jellemezte. Tetszett még a nyitótételben a főtéma jól előkészített berobbanása, az artikuláció világossága, a zenei folyamat szuggesztív egyszerűsége, a játékukban folyamatosan ott lüktető energia; a lassú tétel igazán ritkán hallható, megigéző nyugalma; az, hogy a III. tétel főrészében a ländler-ritmusú anyag egyszerre volt rusztikus, szénaillatú, és mégis kecses és elegáns; és lefegyverzően őszinték voltak a zárótétel hatalmas gesztusai, hasítóan élesek és mégis pozitívak, sodró erejűek a disszonanciák. Nyugodtan megállapíthatjuk: a Kodály Filharmonikusok első vonalbeli zenekar, s ez ma még inkább igaz, mint valaha. Mindenesetre ők is messzemenően kiérdemeltek már egy pécsi színvonalú koncerttermet.
