Kodály Filharmónia Debrecen – 2021 január 12. – Debrecen, Kölcsey Központ

0
335

Malina János

A debreceni Kodály Filharmonikusok január 12-én „Mozarti hegycsúcsok” fantázianévvel adtak online hangversenyt a város Kölcsey Központjában vezető karmesterük, Kollár Imre vezényletével. A rövidített program két számból állt: Mozart d-moll zongoraversenyéből és „Nagy” (K 550-es) g-moll szimfóniájából.

A nyitó versenymű szólistája Fejérvári Zoltán volt. Azonban már azelőtt, hogy ő az első hangot megszólaltatta volna hangszerén, vagyis a zenekari bevezető alatt, képet alkothattunk a zenekar, illetve sokkal inkább a karmester pillanatnyi formájáról, minőségéről. Első pillanatban az volt a benyomásom, hogy a tempó kényelmes kissé; kisvártatva, pontosan a 16. ütemre azonban világossá vált, hogy nem a tempóval van baj, hanem az intenzitással. A tétel piano indítása után ugyanis az első zenekari subito forte nemhogy nem hatott robbanásszerűen, hanem különösen fel sem tűnt – meg kellett néznem a kottát, hátha rosszul emlékeztem, hogy ott erőteljes dinamikai váltás történik. Arra meg már csak utólag jöttem rá, hogy voltaképpen teljesen elmaradt az a nyugtalanító, lúdbőröztető érzés, amelyet a mű indítása, a borzongás- vagy mordulásszerű előkecsoportok a hallgatóban ki szoktak váltani. Kollár Imre szabatosan, derűs erélytelenséggel vezényelt, az általános nyugalmat legfeljebb a zongorahangolás hiányosságai által kiváltott (belső) felszisszenések zavarták meg. Ebben a tételben mintha Fejérvári sem talált volna igazán magára; hogy robusztus technikája ellenére legalább kétszer melléütött, az úgyszólván példátlan esemény, és arra utal, hogy valami – akár a hangszer, akár egyéb körülmény – feszélyezhette őt.

A hangverseny hátralévő hat tétele alatt azután hullámverésként váltakoztak a korrektül eljátszott, de bágyadt hatást keltő tételek és részletek olyanokkal, amelyekben volt több-kevesebb életerő, pezsgés, robbanékonyság. Voltaképpen már a zongoraverseny első tételének végére javult a helyzet valamelyest, s az addig is pontos és áttetsző zenekar – különösen a fafúvósok – jó teljesítménye mellett bizonyos hajlékonyság és rugalmasság is érzékelhetővé vált.

A lassú tétel egészében véve meggyőzőbb volt az elsőnél: megtört a vezénylés monotóniája, és Kollár Imre egy-egy érzékeny hangindítással, kisebb agogikai vállalkozásokkal vétette magát észre. Eddigre viszont már Fejérvári is magára talált, és az ő magával ragadó, éneklő játéka, a főrész anyagtalan lebegése és a moll középrész viharos szenvedélyessége éltette elsősorban a tételt. A zárótétel, amelyben több szerepe van a játékosságnak és kevesebb a tragikumnak, mint a nyitótétel esetében, még testhezállóbbnak bizonyult a karmester számára, és így itt még több tér nyílt Fejérvári energiától duzzadó játékának érvényesülése előtt.

Ennek a hangversenynek a nyitótételek voltak a fő vesztesei. A g-moll szimfóniáé kissé öreguras tempóban szólalt meg, és makacs akcentusszegénységben szenvedett. Ezzel szemben a második tétel viszonylag menős tempója tulajdonképpen vállalható lett volna, csakhogy így – a továbbra is gyengélkedő akcentusok mellett – kevesebb idő maradt a tagolásra, az agogikai formálásra, és főként a hasító és szenvedélyes disszonanciák „kiélésére”. Ugyanakkor feltűnt, hogy Rózsa Katalin Villő fuvolajátéka az általában véve kitűnő fafúvósok közül is kiemelkedett karcsúságával, szép dallamíveivel és precizitásával.

Az utolsó két tétel a szimfónia esetében is meggyőzőbben szólalt meg az előzményeknél, jóllehet itt nem játszott szerepet olyan külső inspiráció, mint a versenyműben. A menüettnek – ha nem is volt olyan inerciája, mint amilyet a legjobb előadásokban megszoktunk – mégiscsak megvolt az egyéni karaktere, és az Allegro assai is színesebben, gördülékenyebben bontakozott ki, mint talán bármelyik korábbi tétel. Befejezésül kénytelen vagyok leírni (annak rögzítésével, hogy ez csupán egyetlen koncert tanulsága): a Kodály Filharmónia művészeti vezetőjének, Somogyi-Tóth Dánielnek a pálcája alatt a filharmonikusok egészen más együttes benyomását keltik.