Február 14-én művészeti vezetőjük, Somogyi-Tóth Dániel vezényletével adtak online közvetített hangversenyt a debreceni Kölcsey Központban a Kodály Filharmonikusok. A koncert programján két Beethoven-mű szerepelt: a Hármasverseny és a 7. szimfónia.
A Hármasverseny zongoraszólamát maga a karmester játszotta; hegedűn Kelemen Barnabás, csellón a Berlinben élő fiatal brit csellóművésznő, Vashti Hunter működött közre.
Ebben a műben Beethoven következetesen a csellistát tessékeli előre, tehát a szólisták közül ő jutott szóhoz elsőként, és ezzel mindjárt fel is keltette a figyelmet maga iránt. Ha csellóhangját némiképp fénytelennek érezhettük is (amely benyomásnak ismeretlen mértékben volt oka a helyszíni akusztika, a mikrofonozás, digitális átvitel és a saját hangszóróm), azonnal megragadta a hallgatót erőteljes vonalérzéke és játékának lendülete. A lendület emellett az egész tétel megszólaltatását jellemezte, Somogyi-Tóth – mint karmester – esélyt sem adott annak, hogy a meglehetősen hosszú tétel hallgatóit, amint az nem is egyszer előfordul, megkísértse az unalom szelleme. Zongoristaként pedig érvényesült megszokott erénye, az érzékenységgel párosult transzparencia és világosság. Idővel a két vonós remek – ritmikai és karakterbeli – összhangja és alkalmazkodása is megmutatkozott, továbbá bebizonyosodott, hogy Hunter játéka a Beethoven által erősen preferált magas fekvésű csellószólókban is magabiztos, kristálytiszta és kifejező.
A – nem az előadók hibájából – jelentéktelenebb lassú tételt követően Vashti Hunter ismét szívhez szóló dalolással indított, majd kezdetét vette a két vonós virtuóz figurációinak remekül kivitelezett sorozata. A Somogyi-Tóth által szépen előkészített-felépített himnikus hangvételű epizódban a zenekar is erőteljes, életteli és fegyelmezett játékkal igazolta rangját. Végül pedig ebben a tételben alkalom nyílott arra is, hogy szárnyaló dallamaival, impozáns magyaros szólójával Kelemen Barnabás is letegye névjegyét. Somogyi-Tóth Dánielt pedig gyöngyözően üde zongorázásán túl az egész tétel, illetve az egész mű harmóniájának és egyensúlyának gondos kézben tartása dicsérte.
A 7. szimfónia persze egészen más súlyú, „sűrűségű” kompozíció, mint az alkalmi versenymű, miközben persze a virtuóz hangfüzérek hiányában sem nélkülözi a vonzó és hatásos elemeket – csak éppen az érvényre juttatásuk jóval mélyebb és igényesebb zenei feladat, többek között a szimfónia gerincét alkotó tánc- és ritmuskarakterek kettős – felszabadult, illetve makacs-monoton – arculata, valamint a felszín alatt megbúvó, komplex Beethoven-önarckép szélsőségei miatt is.
Somogyi-Tóth Dánielnek és zenekarának interpretációja figyelemre méltóan sok mindent tudott nagy meggyőzőerővel felmutatni ebből a bonyolult képletből. Már az első megszólalás súlya, majd a pianissimo ütemek fojtott feszültsége, illetve a pontozásos triolák sodró energiája elég volt ahhoz, hogy a nyitótétel szuggesztíven és élettelien szólaljon meg. Somogyi-Tóth puritán, hókuszpókuszoktól mentes vezénylése remekül kamatozott a mindenütt jelenlévő daktilusokról és a „harmóniadallamáról” elhíresült Allegrettóban: a karmester – némiképp Karajanra emlékeztetően – kissé előrehajolva, a játékosok tekintetét nem keresve vezényelt, de mégis elérte, hogy a monotónia lassan-lassan eksztázissá lényegüljön át. A Prestóban is jól kezelte a főrész és a triórész kontrasztját, egyensúlyát, és megtalálta a kényes egyensúlyt a könnyed elegancia és a téboly fuvallatai között, valamilyen sajátosan nagyszabású víziót vázolva fel. A zárótétel kemény akcentusokkal „elidegenített” galoppozása pedig kérlelhetetlen következetességgel fokozódott az eszelősség határáig.
A zenekar fegyelmezetten és magas technikai színvonalon, látható odaadással segítette vezetőjét egy jelentékeny Beethoven-előadás létrehozásában. Biztos vagyok benne, hogy a mű további előadásainak során az interpretáció végleg összecsiszolódik majd, és a szimfónia előadása a maga egészében is olyan sodró erejű lesz, mint számos kiválóan megoldott részlete már ezúttal is.
– Malina János –
