Malina János
Zichy Ferenc győri püspök aranymiséjére 1774-ben, éppen 250 esztendeje került sor a győri székesegyházban, s ez alkalomból született a század – Haydntól eltekintve – talán legjelentősebb Magyarországon működő, és kivételképpen magyar nemzetiségű zeneszerzőjének, Istvánffy Benedeknek a legnagyobb szabású fennmaradt kompozíciója, a Szent Dorottya-mise.
A Győri Filharmonikus Zenekar igen dicséretes módon reagált az egyszerre helyi jelentőségű és az egész magyar zene- és kultúrtörténet szempontjából is jeles évfordulóra, és a napi rutinból kilépve műsorra tűzte ezt a nem is olyan régen felfedezett, és a standard koncertrepertoárban csak elvétve megjelenő kompozíciót. A hangversenyre október 7-én, az eredeti bemutató színhelyén, a győri püspöki székesegyházban került sor. A zenekart Rajna Martin vezető karmester dirigálta, a produkcióban a bécsi Filharmónia Kórus (karigazgató: Walter Zeh), illetve öt énekes szólista: Kolonits Klára és Vanja Kugler-Trajković (szoprán), Kálnay Zsófia (alt), Szeleczki Artúr (tenor) és Najbauer Lóránt (bariton) vett részt.
A rendelkezésre álló korabeli zenei apparátushoz képest viszonylag gazdagon hangszerelt mise zenekarában a vonós hangszereken és az orgonán kívül két-két oboa, trombita („clarino”) és harsona (alt és tenor), valamint üstdob-pár jutott szóhoz. A mostani előadásban – a korabeli gyakorlattal összhangban – az eredeti szólamanyagban nem szereplő fagott is erősítette a basszust.
Egészében véve elmondhatjuk, hogy a nevezetes mű értő és gondos, sőt szuggesztív előadásban hangzott fel, és a koncertélmény szintjén is igazolta Istvánffy, illetve főműve megkülönböztetett jelentőségét. Rajna Martin nem valamiféle régiségként, hanem élő és a mai hallgatóra is közvetlen hatást gyakorló műalkotásként fogta fel a misét; vezénylése egyszerre volt mértéktartó és hivalkodástól mentes, mégis érzékeny a darab drámaisága és nemes érzelmessége iránt. A hosszabb-rövidebb szólószerephez jutó oboapár, a szólóhegedű, az első harsona és mindenekelőtt a három dramaturgiai jelentőségű szólót is játszó orgona (ezek megírásában Haydn két, alig korábbi orgonamiséje is mintául szolgálhatott Istvánffy számára) egyaránt remekelt.
Ami némiképp mégis megzavarta az egyértelműen pozitív összhatást, az a győri székesegyház akusztikája volt – legalábbis ebben a koncertteremszerű elrendezésben, amikor a zenekar, a szólisták és mögöttük a kórus a padsorokkal szemben, a szentély előtt helyezkedett el. Persze templomok százait használják manapság ilyen módon hangversenyteremként, sokszor világi, sőt hangszeres művek előadására is; ebben az esetben azonban semmiképp sem vált a produkció előnyére, hogy az előadók leköltöztek a kórusról, ahol nyilván az eredeti bemutató során is helyet foglaltak. Ebben az elrendezésben ugyanis az előadó-apparátus különböző alkotórészei sokszor valamiféle zavaros elegyet alkottak. Ezt a szétszólás-veszélyt nyilván Rajna Martin is érzékelte, ezért helyezte el a gyakran egyébként is rosszul hallható bőgőket egészen középen, a karmesteri pulpitus közelében. A zenekar hangzása ezzel együtt viszonylag plasztikusan érvényesült; a kórus azonban annyira kásásnak hatott, hogy teljesítményüket nem is lehetett reálisan megítélni, azon felül, hogy pontosságukra, intonációjukra nem lehetett panasz. S az énekesek hangszíne, még Kolonits Kláráé is, ugyancsak valamiféle torzító szűrőn át érkezett el a hallgatóhoz. Persze az éneklés expresszivitása, a dallamívek formálása ilyen körülmények között is „átjött”: egyértelmű volt, hogy Kolonits és a basszus szólamot éneklő Najbauer Lóránt előadása képviselte a legmagasabb hőfokot; hogy a második szoprán, Vanja Kugler-Trajković a duett-szakaszokban harmonikusan alkalmazkodott Kolonitshoz; hogy Kálnay Zsófia, az egyetlen énekes, akinek a darabban egész áriatétel jutott, valamivel halványabb volt társainál, s hogy Szeleczki Artúr egy csöppet talán éles hangképzéssel, de ugyancsak érzékeny karakter- és dallamformálással énekelt.
Rajna Martin végig maximális koncentrációval tartotta kézben az előadást, és jól tudta érzékeltetni a mise olyan igazán ihletett pillanatait, mint a monumentális hatású Sanctus vagy az Agnus Dei szinte mozarti misterioso effektusai. S végül, de nem utolsó sorban ne felejtsük el megdicsérni a zenekari hegedűszólamokat sem az Istvánffyra oly jellemző, gyors skálamenetekben és akkordfelbontásokban száguldozó zenei anyagok virtuóz megszólaltatásáért.
