Zeneakadémia
Minden – manapság már könnyen elérhető – technikai vívmány dacára még mindig igaz, hogy a fővárosi együttesekhez képest viszonylag kevéssé ismerjük a vidéki zenekarok munkásságát, műsorpolitikáját, fejlődésük irányvonalát. Ennek egyik oka, hogy a budapesti kritikusok nehezen mozdulnak ki a fővárosból. A másik, hogy a vidéki zenekarokat ritkán halljuk a budapesti hangversenytermekben. A Győri Filharmonikus Zenekar Operacsillagok alcímet viselő zeneakadémiai koncertje már csak ezért is „csillagos” hangversenynek számított. Az est meghívott dirigense, Győriványi Ráth György (jelenleg a nizzai Operaház zeneigazgatója) vérbeli operakarmesterként közönségcsalogató, ugyanakkor tartalmi-zenei összefüggésekben gazdag és elgondolkodtató programot állított össze. Pjotr Csajkovszkij, Giuseppe Verdi és Giacomo Puccini operáinak jól ismert részleteiből válogatott, két kiváló énekes közreműködésével. Pasztircsák Polinát nem kell bemutatni a hazai közönségnek, hiszen a 2009-es Genfi Énekversenyen aratott győzelme után mind opera- és oratóriumelőadások, mind pedig dalestek főszereplőjeként gyakran találkozhatunk itthon (és külföldön is) a nevével. Partnere, a Németországban élő Dovlet Nurgeldiyev hasonlóan sikeres karriert tudhat maga mögött, jelenleg a Hamburgi Operaház vezető énekese.
A művésznő által előadott részletek egy kivételtől eltekintve (Lauretta áriája – Puccini: Gianni Schicchi) az operairodalom tragikus sorsú hősnőit idézték meg. Ez a homogenitás azonban igen sokszínűnek bizonyult, még olyan közös sorsokban is, mint Violetta (Verdi: Traviata) és Mimi (Puccini: Bohémélet) esetében. Történetük szerint mindketten tüdőbajban halnak meg, és mindketten olyan áldozatot hoznak szerelmükért, mely rövid életüket még rövidebbé teszi. Érdekes volt így, az egymás mellé állított két hősnő hasonló, mégis nagyon különböző sorsáról elgondolkodni. Másfajta tragikumot képviselt a koncert első felét kitevő Csajkovszkij-blokkban megjelenő Tatjána alakja (Levélária – Anyegin, I. felvonás). Bár Pasztircsák Polina itt még érezhetően indiszponált volt (a közelmúltban betegséggel bajlódott, ezért is volt némi műsorváltozás az eredetileg meghirdetett programhoz képest), mégis hitelesen tolmácsolta a fiatal, tapasztalatlan lány naivitását, a szerelembe vetett hitét és reményét. Magasságai kissé fátyolosak voltak ugyan, a középregiszterek és a – zeneszerző által kért, egy szoprán számára olykor meglehetősen – mély hangok viszont plasztikusan és megbízhatóan szóltak. Ha az előzetes várakozásokat Pasztircsák Polina első megszólalása nem is mindenben teljesítette töretlenül, teljesítménye a továbbiakban felülírt minden aggodalmat: hangja karcsú volt, kiegyenlített, és minimális színpadi eszközökkel (kezének mozdulataival, mimikájával, elbájoló lényével) varázsolta hősnői lelkét és személyiségét a Zeneakadémia színpadára.
A fiatal, türkmén származású lírai tenor Lenszkij áriájával lépett először a közönség elé (Anyegin, II. felvonás), majd az est második felében Macduff áriáját énekelte (Macbeth, IV. felvonás). Előadását a legnagyobb technikai tökéletesség jellemezte (ide sorolom a szöveg világos artikulálását is), mely hatásosan társult az énekes szuggesztív karakterábrázolásával. Különösen megkapó volt Lenszkij gyötrődő lelkiállapotának ábrázolása. Az áriában Puskin és Csajkovszkij hőse a felsejlő halál árnyékában búcsúzik az élettől és a szerelemtől. Nurgeldiyev szinte Lenszkijjé lett az ária néhány percében: hihetetlenül őszintének hatott az értelmetlen párbaj előtt álló fiatalember félelmének és kétségbeesésének ábrázolása.
A két énekművésztől három duettet is hallottunk (Traviata, III. felvonás; Bohémélet, I. felvonás; és a ráadás: Traviata, I. felvonás), melyekben nagyszerűen kiegészítették egymást, ennek köszönhetően együtt éneklésük tökéletes egységgé olvadt össze. A Traviata báli jelenetében még egy rövid táncot is lejtettek az illúzió hívebb megteremtéséért. Kölcsönösen odafigyeltek egymásra, mely azt a képzetet keltette, mintha már hosszabb idő óta együtt dolgoznának. Igaz, egy nappal a budapesti koncert előtt Győrben is felléptek ezzel a műsorral, ám talán nem tévedünk, ha a két művész zenei intelligenciájának tudjuk be, hogy sikerült létrehozniuk azt a harmóniát, amelyben a duettek jelmezek és díszletek nélkül, csupán a zenén keresztül nyíltak ki és mutatták meg lényegüket.
A karmester és zenekara végig tapintatosan és figyelmes partnerként kísérte a két művészt. Illetve, nemcsak kísérte, hanem intelligens párbeszédet folytatott az énekesszólistákkal. Szépek voltak a hangszerszólók is, többek között Tatjána áriájában az oboaszóló, Lenszkij áriájában pedig a csellók és a klarinétok, a végén pedig a kürtszóló.
Végül szólnunk kell még a zenekar önálló megnyilatkozásairól is. A koncert Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziájával indult, a második félidőt Verdi A végzet hatalma nyitánya vezette be és hallhattuk még a megejtően szép intermezzót is Puccini Manon Lescaut-jából. Bár a két utóbbi interpretációját is szinte kifogástalan technikai tökéletesség jellemezte – ezerszínű dinamikai árnyalással, egységes vonóskarral, inspirált fafúvósokkal, fegyelmezett rezekkel – a székhez szegező élményt Csajkovszkij alkotásának életre keltése adta. Döbbenetesen szólt az orosz mester műve. Ebben bizonyára nagy szerepet játszott, hogy a középerkély első sorában ülve a Zeneakadémia nagytermének legjobb akusztikáját élvezhettem. A terem közepén létrejött hangzásélmény egyben igazolta a vonósok hagyományostól eltérő ültetési rendjét – a két szélen a hegedűk, középen a csellók, tőlük jobbra a brácsák, bal szélen a nagybőgők –, mivel mind a Csajkovszkij-művekben, mind a Manon-nyitányban kiemelt szerepet kaptak a karmester előtt helyet foglaló csellók. Az élményhez persze kellettek a muzsikusok is. A fafúvósok művet indító és záró, korált imitáló bevezetője éppoly világosan hallható volt, mint a hárfa arpeggiói, vagy az ütők drámai effektusai, és felfedezés számba ment a mű vége felé a hosszan kitartott hangot játszó tuba. Győriványi Ráth György minden részletet gondosan megmunkálva vezényelt, kiválóan felépítette Shakespeare drámájának zenei elbeszélését. A Győri Filharmonikusok hangversenye valóban csillagos volt, ám nem a hangverseny elnevezése, hanem az általuk képviselt imponálóan magas játékszínvonal miatt. (Kovács Ilona)
