Legutóbb 2016 decemberében volt alkalmam a Győri Filharmonikus Zenekar hangversenyéről beszámolni. Az az esemény a város és a győri kultúra hagyományainak tudatos ápolásáról szólt, hiszen az együttes Győr világhírű szülötte, Richter János halálának centenáriumáról emlékezett meg a szóban forgó estén. A mostani esemény ismét az öntudat és hagyományőrzés jegyében zajlott: ezúttal hivatásos együttessé válásának fél évszázados jubileumát ünnepelte a Győri Filharmonikusok.
A koncertet élő adásban követhették a Bartók Rádió hallgatói – kritikai beszámolóm alapja a rádióközvetítés. A romantika, a 21. és a 20. század egy-egy műve alkotta a koncert programját: két közismert és kedvelt remekmű között egy magyar zeneszerző új alkotásának ősbemutatója. A hangverseny karmestere, az amerikai származású Alastair Willis a Massachusetts állambeli Actonban látta meg a napvilágot, családjával öt esztendőt töltött Moszkvában, majd Angliában telepedett le, hogy a Bristoli Egyetemen szerezze meg mesterfokozatú diplomáját. Pályafutása során eddig többek közt olyan együtteseket vezényelt, mint a Chicagói Szimfonikus Zenekar, a Philadelphia Zenekar, a New York-i Filharmonikus Zenekar, a San Francisco Symphony, a Mexikóvárosi Filharmonikusok, a Rio de Janeiró-i Szimfonikusok. A Győri Filharmonikus Zenekar élén korábban is többször vendégszerepelt már. A hangverseny bevezető számaként Paul Dukas Goethe verse nyomán komponált szimfonikus scherzója, A bűvészinas hangzott el. Rádiófelvétel alapján persze a kritikus nem alkothat képet a karmester mozdulatairól, arról, hogy ezek mennyire pontosak vagy plasztikusak – ám régi szakmai alapelve a muzsikusvilágnak, hogy egyedül az számít, ami megszólal, s ez a rádió hangszóróján át is eljutott a hallgatóhoz. A Győri Filharmonikus Zenekar játéka már a 2016 decemberében hallott hangversenyen is kedvező hatást gyakorolt rám, s most is az volt a benyomásom, hogy az együttes magas átlagszínvonalon és csekély teljesítményingadozással játszik. Ha már hivatásossá válásuk fél évszázados évfordulóját ünnepeljük, tegyük hozzá örömmel: a Győriek ma kétségkívül igazi, magabiztos szakmaisággal dolgozó, profi együttes. Lendület, ritmikai feszültség, érzékenyen megmunkált fúvós szólók és kifinomult kamarazenei összjáték, életteli hangsúlyok és hatásos fokozások, színgazdagság és láttató erő – így összegezhetjük a Dukas-mű tolmácsolása által keltett benyomásokat. A műsor középső száma különösen felkeltette érdeklődésemet. Ittzés Gergely szólójával ezen az estén mutatta be a zenekar Gyöngyösi Levente új darabját, a Fuvolaversenyt. Ittzést az elmúlt évtizedekben kivételes kvalitású művésznek ismertem meg, ritka hangszeres fenoménnak, akiben az elméletileg is megalapozott technikai tudás különleges zenei értékekkel párosul. Gyöngyösi Fuvolaversenye pedig már a puszta létével is kíváncsivá tett, hiszen e hangszer játékosai ritkán kapnak versenymű-ajándékot magyar zeneszerzőtől, ráadásul Gyöngyösi közérthető nyelvet beszél, s így arra is megvolt az esély, hogy a darab utat találjon a közönséghez.Várakozásaimban nem csalódtam: Gyöngyösi Levente vonzón energikus hangvételű, sokszínű és sokféle hatást feldolgozó, eklektikus versenyművet írt; olyan kompozíciót, amely hagyományhű, ám az időtlen modernség szelleme sem idegen tőle, és félreismerhetetlenül magyar zene – miközben a felszínes „magyarosság” dekoratív lehetőségeit mellőzi. Hallatlanul élvezetes, kiváló darab; olyan mű, amely saroktételeiben csupa energia és indulat, s e kettő között a lassú középső részben a fuvola és a hárfa párbeszédével olyasmit valósít meg, ami egyszerre eredeti ötlet és ugyanakkor utalás a hagyományra (Mozart). A fuvolaszólam rendkívül nehéz, de hálás és hangszerszerű, kihasználja azokat a speciális lehetőségeket, amelyeket Ittzés, a fuvola felfedező szellemű mestere ismer és alkalmaz. Talán mondani sem kell: a Fuvolaverseny (mint oly sok versenymű) a szólistával együttműködésben, az ő véleményét kikérve és figyelembe véve készült, sőt az első tétel cadenzája Ittzés Gergely munkája. Ittzés sokszínű hangon, teljes technikai arzenálját mozgósítva, fölényes tökéletességgel és szenvedélyes szuggesztivitással szólaltatta meg a számára írt kompozíciót. A zenekar kitűnően helytállt az új magyar mű betanulásának és hiteles megszólaltatásának feladatában. Befejező számként Alastair Willis Prokofjev Rómeó és Júlia című balettjének részleteit vezényelte a Győri Filharmonikusok élén. Az előadás erőteljes volt és drámai, markáns hangsúlyokkal és éles kontrasztokkal, tartalmas vonós játékkal, karcsú-színgazdag fafúvós szólókkal és zengő rézfúvós megmozdulásokkal. Prokofjev jellegzetes nyersesége és szögletessége, olykor vadsága – ám ugyanakkor lírája is – érvényesült a bátor karakterizálású, lendületes olvasatban, amely ismét szuverén és felkészült, igényesen muzsikáló profi együttesnek mutatta a Győri Filharmonikus Zenekart. Ráadásként Debussy művét, a Holdfényt (Clair de Lune) hallottuk. (A beszámoló alapja hangfelvétel.) (Csengery Kristóf)