Kaizinger Rita
A világ leghatalmasabb szabadtéri színpada, a régészeti kutatások szerint minden bizonnyal i.sz. 30 körül épült veronai aréna, a legnagyobb ma is használatban lévő római amfiteátrumként idestova százhat éve ad otthont az egyik leglátogatottabb nyári operafesztiválnak.
Az 1913-ban, Giuseppe Verdi születésének centenáriumát a zeneszerző leglátványosabb operájával, az Aida előadásával megünnepelni kívánó veronai tenorista, Giovanni Zenatello, és barátja, Ottone Rovato impresszárió kezdeményezése nyomán a lenyűgöző monumentum nagyszabású tereibe elképzelt produkció napjainkra nyaranta 51 előadást számláló virágzó üzleti vállalkozássá terebélyesedett, nem kis mértékben az 1998-ban törvényerejű rendelettel létrehozott Veronai Aréna Alapítvány (Fondazione Arena di Verona) sikeres üzleti modelljének köszönhetően. Az eredetileg egyszerre 30.000 fő befogadására alkalmas impozáns ókori építmény biztonsági okokból esténként már „csak” 15000 látogatót fogad. A nézők társadalmi hovatartozása azonban ma sem különbözhet túlságosan a korabeli publikumétól: tehetős operarajongók, az Alpokon túlról átruccanó jómódú német nyugdíjasok, fiatal tehetségeket felfedezni vágyó impresszáriók, zenekritikusok, valamint estélyi ruhakölteményekben pezsgőző sznobok töltik meg a 155-től 300 eurós zsöllyéket, míg a legfelső sorok napsütéstől átizzott számozatlan forró kövein leginkább az igazi kulturális kalandra vágyó kispénzű latin-amerikai és kelet-európai turisták zsúfolódnak – programtól függően 20-30 euróért. A 2018-ban kinevezett új intendáns és művészeti vezető, a veronai születésű Cecilia Gasdia maga is énekesnőként futott be sikeres pályát, és érezhetően nagy hangsúlyt fektet arra, hogy emelje a Fesztivál vokális nívóját, a már befutott sztárok mellett tehetséges fiatal énekeseknek is bemutatkozási lehetőséget kínálva.
Az idei, 97. évad – a világháborús évek, az inter arma silent musae szintén ókori tapasztalata szerint, természetesen kimaradtak – két emlékezetes eseménnyel írta be magát az operafesztivál annaleseibe. Az egyik, hogy emblematikus rendező-díszlettervezője, a reneszánsz művészelődei nyomdokain járó firenzei polihisztor, Franco Zeffirelli mindössze hat nappal legújabb veronai produkciója, az idei évad nyitányaként színre került Traviata premierje előtt életének szintúgy 97. évében Rómában elhunyt, ami egészen sajátos fénytörésbe állította az országos tévécsatorna, a RAI 1 által is közvetített 2019. június 21-i évadnyitó bemutatót, amelyet az olasz köztársasági elnök, Sergio Mattarella is megtisztelt jelenlétével.
A másik – kevésbé korszakos jelentőségű, annál nagyobb szakmai kíváncsiságot kiváltó – esemény pedig Anna Netrebko bemutatkozása az Aréna színpadán, Zeffirelli egy jóval korábbi rendezése, A trubadúr Leonórájának szerepében, férje Yusif Eyvazov oldalán. (A „népszerű trilógia”ként aposztrofált Verdi hármas harmadik tagja, a szintén Zeffirelli által rendezett Rigoletto, idén nem szerepelt a programon, míg a másik két operaprodukciót, a tavaly bemutatott Carment, valamint a Toscát az argentin Hugo de Ana rendezte). Netrebko – a kulisszák mögötti pletykák szerint – csak hosszas unszolásra vállalt három estét az Arénában– június 29-én, valamint július 4-én és 7-én -, azt is kizárólag a Budapesten is rendszeresen megforduló olasz dirigens, Pier Giorgio Morandi vezényletével. A Leonorát kiváló hangi diszpozícióban éneklő szoprán érezhetően elfogódottan mozgott az Aréna hatalmas színpadán, némiképp elveszve Zeffirelli monumentális díszlettornyai és triptichonja között. Alakításának az sem vált különösebben előnyére, hogy nem vette le pillantását Morandiról, aki jócskán megszolgálta a belé vetett bizalmat, mivel lankadatlan összpontosítással, dinamikusan fogta össze színpad és a zenekari árok történéseit, plasztikusan megrajzolva a nagyívű formákat és biztonsággal kézben tartva a tömegjeleneteket. A trubadúr minden népszerűsége ellenére nem könnyen értelmezhető opera. Nehezen követhető mind dramaturgiailag, mind zeneileg, annak ellenére, hogy szerzője itt még nem szakadt el oly mértékben az olasz bel canto opera műfaji tradícióitól, mint későbbi alkotásaiban. Talán éppen a cselekmény folyamatában bekövetkezett évtizedek elbeszélésbe sűrített dramaturgiai hiátusát kitölteni képtelen kötöttebb formanyelv az, ami zeneileg is megnehezíti a tájékozódást, a némiképp homályos szövegkönyv már említett lakúnái mellett. Mindez azonban egyáltalán nem hátráltatta a mű színpadi karrierjét, amely 1853-as sikeres római bemutatója óta folyamatosan jelen van a világ operaházainak és szabadtéri színpadainak műsorán. Veronában azonban A trubadúr főszereplői közül a 2019. július 4-i előadáson valójában csak az Azucenát éneklő Dolora Zajicknak sikerült maradéktalanul, hogy autentikus figurát teremtsen az általa alakított színpadi hősnőből. Magabiztosan, felszabadultan mozgott az Aréna tágas színpadán, erőteljes, nagy vivőerejű hangjával elevenen ábrázolta a társadalmi számkivetettségében kiszolgáltatott, sorsüldözött, vagabund cigányasszonyt, miközben annak bosszúálló temperamentumát is illúziót keltően formálta meg. Érdekes módon a kisebb szerepekben fellépő énekesek, Riccardo Fassi Ferrandóként, Elisabetta Zizzo pedig Inesként nyújtottak maradandóbb színházi élményt. Míg az egyaránt plasztikusan és kifejezően éneklő Yusif Eyvazovról és a Luna grófot alakító Luca Salsiról színpadi ágálásuk alapján nagy képzelőerővel is nehezen hihető, hogy szerelmi riválisokként akár csak egyetlen szikrával is képesek lennének fellobbantani akármilyen máglyát.
Nem tudom, hogy a másnap, július 5-én az Aida címszerepében fellépő Anna Pirozzi milyen lett volna A trubadúr idei utolsó két előadásának Leonórájaként, de hajlékony frazeálása, valamint megtermett alakja ellenére is a légiesség benyomását keltő éneklése meggyőzött arról, hogy méltó a Netrebkóval való megmérettetésre. Bár hangja nem olyan diadalmasan fénylő, de hibátlan énektechnikája és zenei kifejezésének árnyaltsága pótolja az egyéni vokális adottságokat. Az Arénában újonc orosz csillagnál lényegesen biztosabban mozgott a színpadon, bár színészi alakítását tekintve, Netrebkóhoz hasonlóan, ő sem tett sokat hozzá a szerephez. Művészi intelligenciáját dicséri, hogy nem is próbálta erőltetni az átütő színészi játékot: azokat az – elsősorban zenei – adottságait igyekezett maradéktalanul kiaknázni, amelyekkel tehetsége eleve felruházta.
Az Aida címszerepén egyébként hat énekesnő osztozott az összesen 16 előadáson. Amnerist négyen alakították, közülük augusztus végén és szeptemberben Kutasi Judit, akit így legnagyobb sajnálatomra nem láthattam. A szerepet július 5-én és 9-én éneklő Alessandra Volpe sem keltett azonban csalódást: nagyformátumú fáraólánynak bizonyult. A Pirozzi partnereként a Fesztiválon Manricót is éneklő Murat Karahan török tenor elsősorban szép orgánumával és líraiságával tűnt ki Radamesként: alakításában nem annyira a harciasság és a hősi pátosz, mint inkább a szólam gyöngéd magánszférája érvényesült. A király-Amonasro párosból a papírforma szerint most is a legyőzött etióp uralkodó került ki győztesen. A fáraót alakító Romano Dal Zovo – legalábbis a színpadon – nem tudott felülkerekedni Sebastian Catana sokrétű és markáns Amonasróján. A népes kórusjelenetekért a Fesztivál valamennyi produkciójában Vito Lombardi felelt, míg a zenekart ezen az estén Francesco Ivan Ciampa vezényelte imponáló könnyedséggel, és magabiztos elfogulatlansággal. Verdi partitúráját különösen élővé varázsolta a jól megfogott tempókkal, az érzékeny frazeálással, és az élénk dinamikai kontrasztokkal. A dinamikára az elmúlt évek takarékossági intézkedéseinek következtében már némi hangosítás is rásegít, tekintve, hogy kevesebb kisegítőt alkalmaznak a vonós szólamokban.
A Gianfranco De Bosio rendező által rekonstruált és a színlapon „történelmiként” meghirdetett 1913-as eredeti előadás felújítása ma is egyöntetű tetszést arat. De Bosio az 1982-es színpadra állítást követően sem szűnt meg tanulmányozni a korabeli Aida produkcióra vonatkozó dokumentációt, filológiailag rendkívül alaposan elmélyülve az egykorú forrásokban. A díszletterek mellett visszaemlékezéseket, korabeli fotókat, cikkeket, szabászati feljegyzéseket gyűjtött össze. Ennek nyomán idén szükségesnek látta, hogy részben újragondolja az I. felvonás negyedik képét, vagyis a templomi jelenetet, valamint a harmadik felvonás Nílus-parti jelenetét. Ezek a módosítások nem csak esztétikailag gazdagították az előadást, hanem filológiailag is hitelesebben közvetítik az ókori egyiptomi kultúra szellemiségét.
Az 1913-as színpadkép hatalmas trouvaille-ja volt, hogy a díszlettervezéssel megbízott fiatal veronai építész, Ettore Fagiuoli annak idején nem építtette be a színpad hátterét, hanem kevés díszletelem alkalmazásával a maga nagyszerűségében hagyta érvényesülni a grandiózus lépcsősort, aminek köszönhetően a II. felvonás bevonulási jelenetében akusztikailag is kiválóan érvényesül a fanfár fenséges sztereofóniája. Fagiuoli a kor uralkodó képzőművészeti irányzatát, a szecesszió ízlését követve interpretálta a közönség egzotikum iránti érdeklődését, egyesítve az építészet, a divat és a design elemeit, amelyek a modern publikum számára is aktuális üzenetet hordoznak.
