TISZTELETJEGGYEL
Pröhle Gergely
Gyerekkorom óta őrzök egy fényképet, amely édesanyám egy öreg barátnőjének hagyatékából került hozzánk. A képen az operaház zenekarának csellószólama, valamikor a harmincas évek végén – jó hangulatú, elegáns társaság, minden bizonnyal egy esti előadás szünetében lencsevégre kapva. Az évek során, némi lélektani önelemzéssel azt is összeraktam, hogy vajon miért is ragaszkodom ennyire a megsárgult fotóhoz. Hiszen korántsem természetes, hogy az ember évtizedeken át őriz egy ilyen csoportképet, melynek alakjai közül ugyan néhányakhoz személyes emlékek is fűzik, tekintettel arra, hogy nyugdíjas korukban olykor még fel-felbukkantak szüleim társaságában, ez azonban még nem indokolná a tartós megőrzést. A fényképhez való ragaszkodás oka minden bizonnyal az a nagyon sokszor átélt gyerekkori élmény, amely mély nyomot hagyott bennem, és amelynek felidézése máig meghatározza a viszonyomat a zenéhez, különösen a zenekari játékhoz. Az történt ugyanis, hogy szüleim, Prőhle Henrik fuvolás és Bányay Zsuzsanna csellista, olykor nem tudtak kire hagyni esténként, így 3-4 éves koromtól kénytelenek voltak magukkal vinni az esti operaelőadásokra. Jól emlékszem a zenekari vasajtónál őrködő jegyszedőre, bizonyos Eszes nénire, aki magától értetődő természetességgel ültetett be vagy az első sorba, vagy a proszcénium páholyba – persze a jeggyel ott ülő komoly és elegáns operakedvelők legnagyobb megdöbbenésére. Az elhelyezés lényege az volt, hogy a szülői felügyelet a zenekari árokból biztosítva legyen, és persze hogy én is biztonságban érezzem magam a szüleim láttán, még ha éppen nekik volt is egy kis dolguk, két-három felvonáson át.
De hogy hogy is függ mindez össze a régi fényképpel? Ha az ember gyerekkorában rendszeresen ilyen közel ül a zenészekhez, az „árok szélén”, szinte bent ül a zenekarban, ami ráadásul – bár mindenki frakkban és estélyiben feszít – a közönség döntő többsége előtt rejtve marad, vagyis megmarad az intimitása, olyan gesztusokat, olyan emberi megnyilvánulásokat lát, amelyek nyomán a zenekari tagok egyénisége legalább annyira magával ragadja, mint az egységes és összehangolt megszólalás élménye. Erre emlékeztet a régi fotó. A közös muzsikálás varázsát lehetett nézőként is megérezni arról a helyről, miközben az összekacsintások, a hosszabb szünetek idejére odakészített könyv vagy keresztrejtvény, a hátsó sorokból kisurranó muzsikusok által az operajátszás „szent misztériuma” valahogy nagyon is emberi arcot kapott. Amikor pedig a zenei szövegkörnyezetbe ágyazva felismertem egy-egy motívumot, amit a szüleim az otthoni gyakorlásaik során unalomig ismételtek, értelmet nyert az egyes hangszerek jelentősége a nagy egészben.
Mindezt csak azért írtam le, mert érdemtelenségem tudatában fontosnak tartom megindokolni, hogy miért is fogadtam el végül Popa Péter felkérését e fontos szakmai folyóiratban való publikálásra. A fentiekből is kiderül, hogy – bár eddig is szívesen olvastam az e hasábokon megjelent interjúkat, elemzéseket, kritikákat – az én viszonyom e laphoz és a zenekari muzsikáláshoz egy otthonról hozott érzelmi viszony. Ezen nem változtat az sem, hogy gimnazistaként continuóztam, sőt, könnyebb zongoraversenyeket is játszottam a József Attila Gimnázium zenekarával. Ezek az élmények is csak az érzelmi köteléket erősítették, a professzionalizmustól fényévekre voltak, vannak. Ugyanakkor mindig érdeklődve hallgatom szüleim és kortársaik véleményét egy-egy mostani koncertről, s persze még inkább a felidézett és kiapadhatatlan zenekari anekdotakincset a régi időkből. De ugyanígy magával tud ragadni húgom beszámolója egy hazai, sógorómé pedig egy német nagyzenekar belvilágából.
Diplomataként, számos hivatalos külföldi utam során igyekeztem soha sem elmulasztani a helyi koncerttermek vagy operaházak meglátogatását, ami mindig érdekes tanulságokkal szolgált – a helyi zenei nevelés, de persze az általános mentalitás megértésével kapcsolatban is. Állójeggyel Clevelandben, a kakasülőn a Suntory Hallban, vagy az első sorban a Kennedy Centerben – mind-mind olyan élmény volt , ami közelebb vitt a világ zenei kincsének megismeréséhez, és ami megtanított nagyon, de nagyon megbecsülni a hazai zenekultúrát, annak minden – otthon is sokat emlegetett – visszásságával együtt. Szimfonikus zenekaraink lakosságszám-arányosan különösen nagy száma, a mindenféle, újra és újra felmerülő megszorítások ellenére is magas színvonala, a programok változatossága, a koncerttermek minősége és mindezek mellett a zenét tanuló gyerekek számának megtöbbszöröződése az elmúlt évtizedekben, ezek mind nagyon pozitív jelek egy ország, egy társadalom életében. Olyan jelek, amelyek túlmutatnak a zenei élet keretein, de felhívják a figyelmet mindazok fontosságára, akik – akár a karmesteri pulpituson, akár valamelyik vonós szólam 4-5. pultjánál vagy a zeneiskolák mélyén évtizedek óta működtetik ezt a fantasztikus rendszert. Örülök, hogy sikerült megőriznem a gyerekkorból hozott érzelmi viszonyt a zenekari műfajokhoz, ugyanakkor remélem, hogy sikerül minél szélesebb körben tudatosítani közös felelősségünket a zenei intézmények és az egyes muzsikusok megbecsülésének érdekében.
