Malina János
Szeptember eleji délután, ½ 4 és 4 óra között. Belépek az Országos Széchényi Könyvtárnak az oroszlános udvarra nyíló főbejáratán, és a ruhatári szekrényekhez sietek. Hozzáérintem olvasójegyemet egy érzékelőhöz. Kigyullad a zöld fény, vagyis van szabad szekrény az adott soron. Ha nincs szerencsém, akkor egy piros lámpa gyullad ki, aminek leggyakrabban az az oka, hogy elfeledkeztem a rendszerint előző nap online beküldött kérése(i)mről (hogy ne a helyszínen kelljen kivárni a raktárból való kiszállítást). Ilyenkor ugyanis addig nem léphetek be, amíg a recepciónál – sokszor sorbanállás után – ki nem fizetem a könyvenként 100 Ft-ra rúgó adósságomat.
De vajon miért nem lehet a fizetést online intézni? Sőt, felmerül egy alapvetőbb kérdés is: miért kell az olvasónak külön, darabonként fizetnie azért, hogy a könyvtár nem 19., hanem 21. századi technikával kezeli az olvasói rendeléseket? Külföldi könyvtárakban jártomban-keltemben sohasem láttam olyasmit, hogy az online megrendelésért fizetni kelljen.
És van még egy furcsaság az online könyvkérés folyamatában. Az előkészíteni kért könyveket az online katalógusban kell megkeresni: a megtalált könyvhöz tartozó „Pédányinformáció” ablakban a „DOKUMENTUM ELŐKÉSZÍTÉS” gombra kattintva előugrik egy „Könyvek, folyóiratok előkészítése” ablak. Meglehetősen abszurd, hogy – jóllehet a digitális katalógusban egy konkrét könyv konkrét adataiból és jelzetétől indultunk ki, tehát a rendszer tudja, hogy mit szeretnék kikérni – ebben az ablakban újra be kell pötyögni szerzőt, címet és jelzetet; s mivel ilyenkor persze nem látom a digitális katalóguscédulát, legegyszerűbb ezeket az adatokat az eggyel korábbi lépésben egy papírra kézzel lemásolni, majd az előkészítés-ablakban bepötyögni. Nos, ez így pontosan annyira digitalizált folyamat, amennyire Kempelen Farkas sakkozógépe sakkozni tudott. Igazi kuriózum ez is.
Szeptemberi látogatásomhoz visszatérve, a könyvtárban a következő tájkép fogadott.
A 7. emeleten, a könyvkiadás, a katalógusok és a nagy olvasótermek szintjén a központi katalógustérben öt olvasó tartózkodott. A központi olvasóterem bejáratára egy tábla került „LEZÁRT TERÜLET” felirattal. A központi olvasóterem funkcióját az egy légtérben található irodalom- és történettudományi olvasó, illetve a hírlapolvasó vette át, ezekben mintegy tizenkét olvasó dolgozott. A könyvkiadó pultnál egy olvasó állt. A Színháztörténeti és a Zeneműtár olvasótermében nem volt senki. Ez összesen 18 olvasó.
A Kézirattár, a Régi Nyomtatványok Tára és a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár egyaránt zárva volt, utóbbi bejáratán a következő hirdetmény nyújtott eligazítást: „Tisztelt Olvasóink! Október 18-tól a Kézirattár, a Régi Nyomtatványok Tára és a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár kutatóit is a Színháztörténeti-, és Zeneműtár olvasótermében szolgáljuk ki”. Bizonyára ez a magyarázata annak, hogy a három külön-gyűjtemény már ki sem nyitott, bizonyára az átállásra készültek.
Az egész könyvtárban összesen négy könyvtáros állt az olvasók rendelkezésére. Itt kell hangsúlyoznom, hogy ez alkalommal is, mint mindig, a legteljesebb professzionalitást és segítőkészséget tapasztaltam a könyvtárosok részéről.
Vannak azután olyan súlyos problémák is, amelyek csak a használat során válnak érzékelhetővé. Ezek közül az első az OSZK egy további kuriózuma: a nyitvatartási idő. A külön-gyűjteményektől eltekintve (amelyek korábban zárnak) a könyvtár ugyanis a hét öt napján, hetente összesen 44 órán át, más szóval naponta átlagosan 6 óráig és 17 percig tart nyitva. Összehasonlításul: ugyanez az adat az Österreichische Nationalbibliothek heldenplatzi központi olvasóterme esetében hét nap, illetve 84, napi 12 (!) óra. A német nemzeti könyvtár szerepét játszó Staatsbibliothek zu Berlin ugyancsak mindennap nyitva van, de még nagyvonalúbb: hetente 92 órán át fogadja az olvasókat (napi 13 óra és 9 perc). De a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár központi könyvtára is a hét hat napján, összesen 56 órán át (napi 8 óra) van nyitva. AZ OSZK nyitvatartási ideje tehát messze alulmúlja ezen véletlenszerűen kiválasztott referencia-könyvtárak mindegyikét; emellett az utóbbiak között olyan sem akad, amelyik két teljes napon át nem fogadna olvasót. Az OSZK-ban a látogató elé táruló kihalt táj – amely az év más szakaszaiban is ehhez hasonló – ugyanakkor éles kontrasztot képez a központi Szabó Ervin Könyvtárra vagy az osztrák nemzeti könyvtárra általában jellemző méhkasszerű nyüzsgéssel.
Az OSZK központi olvasótermének lezárt területté nyilvánítása óta az ottani két szintes, jól felszerelt kézikönyvtár anyaga a helyén maradt, és azóta az olvasók kérésére a könyvtárosok készségesen kihozzák a megadott jelzetű könyveket. Ez azonban azt jelenti, hogy az alapvető kézikönyveket, monográfiákat, (szak)szótárakat, lexikonokat, a raktárban tartott könyvekével azonos feltételekkel használhatja csak az olvasó (azzal a különbséggel, hogy valamivel gyorsabban jut hozzájuk). A kézikönyvtárak azonban nem pusztán fizikailag-technikailag különböznek a raktári állományoktól. A jó kézikönyvtár (és az OSZK-é ilyen) rendkívül rugalmasan és inspiráló módon segítheti munkájában az olvasót vagy kutatót. Egy témakör jól megválasztott alapirodalma nem is egyszer szolgál meglepetéssel az olvasó számára, hiszen olyan kiadványokat találhat a polcon, amiről korábban nem tudott. A szaklexikonokra és szakszótárakra – mindig más-más kötetre – pedig adott esetben több tucatszor is szüksége van a felhasználójának munkája során. Azáltal tehát, hogy a kézikönyvtár elvesztette kézikönyvtár jellegét, a helyzet messzemenően életszerűtlenné vált, lényegesen megnehezítve a kutatók, olvasók munkáját.
Hasonló, de talán még nehezebb helyzet állhat elő, ha a fent említett három tár használóit a színháztörténeti és zeneműtár olvasótermében szolgálják majd ki, hiszen ezzel őket is elválasztják a jóval kisebb, de a folyamatos munkához abszolút nélkülözhetetlen szak-kézikönyvtáruktól. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy a zene-színházi olvasóteremben még három másik tár alapvető kézikönyvtára is elhelyezhető lenne.
Ha már a külön-gyűjtemények kézikönyvtáránál tartunk: a zeneműtár kézikönyvtárának Haydn-polca egy további igen súlyos problémáról tanúskodik. Az OSZK Haydn-gyűjteménye világviszonylatban is rendkívül jelentős. Nos, ez a Haydn-polc a kézikönyvtárban ugyancsak rendkívül gazdag – volt egy bizonyos pontig, amikor bővítése, naprakészen tartása szinte teljesen elakadt: az utóbbi évtizedekben lényegében csak a hazai kiadványok köteles példányai és a különféle külföldi kapcsolatok, ismeretségek révén kapott, illetve megszerzett ingyenes példányok gyarapítják valamelyest; a tervszerű és teljességre törekvő bővítésre nyilvánvalóan nincs anyagi fedezet.
Van azután még egy körülmény, amely újabban megnehezíti a külön-gyűjtemények használóinak életét. Érvénybe lépett ugyanis egy olyan előírás, hogy a tárak anyagából kikért könyvek, kották, térképek, kéziratok a kérés napján nem hozhatók ki az olvasóknak – annak ellenére, hogy a külön-gyűjtemények darabjait jellemzően nem valamilyen távoli vagy külső raktárból, hanem valamelyik szomszédos helyiségből kell előhozni. Ez a teljesen értelmetlen és életszerűtlen intézkedés újabb mesterséges akadályt gördít a kutatók zavartalan munkája elé.
Írásom végére hagytam azt a feltűnő, és ma már egyre inkább kuriózumnak számító hiányosságot, hogy az olvasók nemcsak a központi olvasó kézikönyvtárától, de a fénymásológépektől is el vannak zárva. A kutatónak gyakran fontos lenne egy fénymásolat akár csupán pár oldalról is. A külön-gyűjteményekben van ugyan fénymásoló, azt azonban a könyvtárosoknak sem szabad ilyen célra használni. Persze lehet – térítés ellenében – fénymásolatot, mikrofilmet vagy szkennelést rendelni, de az adminisztrációigényes és több napos vagy hetes folyamat. Ezzel szemben az említett berlini vagy bécsi könyvtárakban kártyás-pénzbedobós fénymásolók sora áll az olvasók rendelkezésére (a külön-gyűjteményekben is); ezzel – nem mellesleg – rengeteg munkaórát takarítva meg az intézmény dolgozói számára.
Az egyetlen lényeges pozitív változás, amelyet az utóbbi egy-két évben tapasztaltam az OSZK-ban, az az olvasók által ingyen igénybe vehető könyvszkennelő berendezések megjelenése. Ezek valóban kiváltják a fénymásolási igények jelentős részét. Közülük kettő a könyvkiadó pult közelében található – ezekkel a törzsgyűjtemény és a nagy olvasótermek állományából lehet digitális másolatokat készíteni –, egy pedig a Térképtárban; ez utóbbi volna hivatva a Zenemű- és a Színházművészeti Tár olvasójában felmerülő igények kielégítésére is. Legutóbbi ottlétemkor azonban a térképtári szkenner nem működött, megjavításának várható időpontjáról nem sikerült információt szereznem. A Zeneműtár, illetve a Színháztörténeti tár, illetve kézikönyvtáruk anyagát az egy szinttel feljebb található két szkennerhez felvinni viszont ilyenkor is tilos.
Rövid élménybeszámolóm célja nem az volt, hogy feltárjam a leírt jelenségek hátterét, vagy hogy megnevezzem az esetleges felelősöket. Írásommal csupán helyzetképet szerettem volna felrajzolni, érzékeltetve azt, hogy az utóbbi idők változásai szinte mind egy irányban, az olvasók-kutatók dolgának megnehezítése irányában hatnak, és sokszor azt sugallják, hogy az élet- vagy szakszerűtlen vezetői döntések meghozatala során a kutatók és olvasók igényei legfeljebb másodlagos szempontnak számítanak. Kivételt jelent egy-két alapvető, hosszú távú probléma, mint a kirívóan szűkmarkú nyitvatartási idő (és bőkezűen adagolt nyári szünet) vagy a fénymásolók hozzáférhetetlensége, amelyeket a könyvtár hosszú ideje hurcol magával. A látogatónak mindenesetre az a benyomása, hogy a kifejezetten rögtönzésszerű megoldásokkal (mint a kézikönyvtári egységek könyvtárosok általi kihozatása vagy évtizedes múltra visszatekintő olvasótermek bezárása) a könyvtár mintha alkalmazkodni igyekezne a lassú elhaláshoz, s mintha bele is törődne ebbe, ahelyett, hogy megpróbálná megállítani és megfordítani a folyamatot. Én lennék a legboldogabb, ha kiderülne, hogy tévedek…
