„Ozawa”
Tűnődés a mai zenekari vezénylés helyzetéről
Mostanában egyre többször találkozom olyan hangversenyajánlókkal, amelyek így kezdődnek: „új oldaláról mutatkozik be a híres hangszeres muzsikus, amikor is az X zenekart dirigálja”, „karmesterként is megismerhetjük a tehetséges zenészt/énekest”. A kritikai rovat is bővelkedik hasonló írásokban: „ahhoz képest, hogy most először irányított hangszeres együttest XY…”, „eddig csak a zenekarban ülve láthattuk Z-t, aki most a pulpitusra állt, és elvezényelte…”.
Tulajdonképpen boldognak kellene lennünk, hogy tehetséges muzsikusaink éreznek magukban ambíciót arra, hogy vezényeljék az ország legjobb zenekarait. Én mégis aggódva és kissé frusztráltan figyelem ezt a folyamatot.
Aggódva, mert ez a tendencia erősödni látszik. Aki képes rímelő sorokat írni, az manapság már költő. Aki a mesterséges intelligencia segítségével létre tud hozni egy meghallgatható dallamot, az már zeneszerző. Egy zenekar irányításához pedig nem kell más, csak egy karmesteri pálca (elhagyható), némi elszántság, tehetség (agresszióval bizonyos mértékig pótolható), és ha ez megvan, oda lehet állni 70 jól képzett muzsikus elé, és irányítani lehet őket.
De vajon tényleg lehet? Akkor miért van az, hogy bizonyos „lúzerek” öt éven keresztül tanulnak vezényelni a Zeneakadémián, mielőtt kimerészkednek a színpadra? Szeretném Vajda Gergelyt idézni, aki a Zenekar 2022/5 számában erről a következőt mondta:
„A dirigálás rendkívül összetett foglalkozás, és nagyon sok része nem, vagy csak nehezen tanítható. Annak ellenére, hogy a nagy számok törvénye alapján rengeteg „látszat-karmesterrel” lehet találkozni, én szeretem azt hinni, hogy ennek a szakmának is van egy minimuma – főleg, ami a kézmozdulatokkal való kommunikációt illeti –, ami ugyanúgy átadható és testre szabható, ahogyan bármely hangszeren való játék. Ezt, és így igyekszem tanítani.”
Teljesen egyetértek vele, én is szeretem azt hinni, sőt: meg vagyok győződve róla, hogy van egy tanítható minimum – és még nagyon sok réteg a fölött is. Nem véletlen, hogy karmesterképzés folyik a világ vezető zenei egyetemein; egy ilyen szakon óriási anyagismeretre, gyakorlatra lehet szert tenni, az irányítás minden csínját-bínját lehet elemezni és gyakorolni, meg lehet szerezni egy olyan alaptudást, egy mozdulatkincset, amivel szavak nélkül is képes irányítani a jó karmester bármilyen együttest. Lehet szólamcsoportokról beszélni, kiemelni őket, lehet foglalkozni zenei arányokkal, akusztikával, hangszerkezelési sajátságokkal, próbatechnikával, a különböző stíluskorszakok hangzásképének jellemzőivel. A zenekari zenészek órákig tudnak arról beszélni, milyen az érthető vezénylés, mennyire és hogyan segíti, vagy épp gátolja őket a játékban egy karmester.
A zenében nincs „ahhoz képest”, a koncertlátogató aznap, akkor és ott szeretné a legjobbat hallani. Főleg az ország legismertebb és legjobb akusztikájú hangversenytermeiben. Például azért, hogy legközelebb is kedve legyen elmenni egy koncertre. Az az igazság, hogy ha én, mint hallgató bemegyek egy hangversenyre, vannak bizonyos általános elvárásaim, mit szeretnék hallani – ha van zenei előképzettségem, ha nincs. Igenis észreveszem, ha nem indul el egyszerre egy passzázs, ehhez nem kell különösebben szofisztikáltnak lenni. Hallom és látom, ha lötyög a tempó, mert a vezénylő képtelen kézben tartani a zenekart. Érzem, észlelem, ha bizonytalan a játék, látszik a zenészek hangszerkezelésén a tétovaság, legfeljebb nem jövök rá az okára. És itt jön a képbe a már említett agresszió – ha a vezető nem tud egy mindenki számára értelmezhető ütést adni, akkor jogot formál magának, hogy a próbán összeszidja a zenekart, és a saját képzetlenségét az előadókra vetítse: miért nem lépnek be egyszerre? Miért lassulnak? Miért túl hangos egy szólamcsoport? Nem, biztos nem azért, mert ő hibázik, vagy egyenesen alkalmatlan az irányításra – itt mindenki rossz, figyelmetlen és fegyelmezetlen, esetleg alulképzett; több tiszteletet, kollégák!
Hát igen. Több tiszteletet – pontosan erre lenne szükség. Tiszteletet egy létező szakterületnek. Tiszteletet azoknak, akik ezen a területen kiművelték magukat és nagyszerűen végzik a feladatukat. Hiába ül egy zenekari zenész évekig a pult mögött, hiába vannak csodálatos elképzelései a zenéről egy szólistának, ne gondolják azt, hogy a zeneiségük pótolni tudja a tanulmányokat.
Én még nem láttam olyan aneszteziológust, aki egyszer csak kedvet kapott ahhoz, hogy gyorsan kivegyen egy vakbelet (a kritikus olvasók kedvéért: féregnyúlványt). Pedig évtizedekig jelen volt a műtéteknél, maga is elvégezte az orvosi egyetemet, alapvetően tisztában van az anatómiával, a műtét lefolyásával – mégsem veszi át a szikét a sebésztől merő ambícióból. Mert ez egy másik szakterület, más képességeket igényel, mások a szabályai. Miért gondoljuk, hogy ez nem ugyanígy működik a vezényléssel?
Tudom, van azért ellenpélda: csodálatos muzsikusok, akik vezénylési stúdiumok nélkül is, ösztönösen jól irányítanak zenekarokat. Tudjuk, énekes is akad, aki a hangképzésben előtanulmányok nélkül elég magas szintre eljut. Vannak ilyenek, ha nem is rengetegen. Tisztelet nekik a tehetségükért. De miért akarják egyesek megspórolni a tanulást, ha egyszer itt van, hozzáférhető, elérhető? Miért akarják újra felfedezni azokat a technikákat – esetleg egy zenekar drága próbaidejét rabolva –, amiket gond nélkül megtanulhatnának, mire egyáltalán a zenekar elé állnak? Nem értem, miért várjuk, hogy a közönség megbecsülje az előadásokat, ha a szűken vett szakma sem becsüli meg a saját alapvetéseit, nem kéri számon az egyes pozíciókhoz szükséges tanulmányokat és kvalitásokat. Mert az ország legjobb zenekarait vezényelni, a legjobban képzett muzsikusokat összefogni igenis rang, és ezt a feladatot nem lehet akárkire rábízni.
Ma már léteznek jó és közérthető írások a vezénylésről, példaként említeném Győriványi Ráth György Karmesteri kézikönyvét, ami a Parlando folyóirat internetes hasábjain is megjelent. Ám óva intenék attól mindenkit, hogy azt gondolja: elolvasok egy tanulmányt, és máris alkalmassá válok arra, hogy karmester legyek. A hegedűjátékról miért nem hisszük ugyanezt? Egy tanulmány a vonózásról, egy könyv a hangképzésről és a fekvésekről, aztán már mehetek is próbajátékra a Nemzeti Filharmonikusokhoz… Szomorú is lenne. És itt jutottam el a címben írt helyzethez: ha egy hirdetésben nevesíteni kell, hogy az általunk keresett szakácsnak értenie kell a főzéshez, az már régen rossz. Hiszen az, hogy valaki szakács, jó esetben feltételezi a professzionális képességet a főzésre. Nagy kérés volna az a jövő koncertlátogatójától, hogy vezényelni tudó karmester irányítsa a koncerteken a zenekarokat???
