Prőhle Gergely
A fenti cím választása természetesen nem véletlenül utal a Danubia Szimfonikus Zenekar kiváló honlapjára, és arra a misszióra, amelyet az együttes közel egy éve a járványügyi szabályok bevezetését követően az online térben kezdett, és amelyet azóta számos zenekarunk, intézményünk örömteli módon követ, olykor valóban lenyűgöző ötletességről tanúbizonyságot téve. A szükség tényleg kreatívvá tesz, és az is biztos, hogy a nagyobb összejöveteleket helyettesítő praktikák a normalitás reménybeli visszatértét követően is velünk maradnak majd. A világ nagy koncerttermeiből, operaházaiból kiváló minőségben közvetített élő előadások már korántsem mennek ritkaságszámba a számítógépek képernyőjén vagy a lakás üres falára vetítve, a hangot hi-fi berendezésből vagy egy jobb bluetooth hangszóróból előcsalva. Mindez persze nagyon modern és a maga nemében lenyűgöző, ugyanakkor tagadhatatlanul mesterkélt, hiszen hiányzik belőle ̶ vagy csak nagyon korlátozottan érvényesül ̶ a zene társas jellege, az a közösség, ami egy mű előadásakor a szerző, az előadók és a közönség közt jön létre. Mindenki igyekszik ezt persze valahogy pótolni: az üres nézőtér előtt a pulpitusra pattanó karmestert élénk lábdobogás és vonólengetés üdvözli, az előadás végeztével pedig hasonlóképpen: egymás megsüvegelése zajlik, majd a kongó terem felé forduló zenekar valami olyan áhítatos csendben mered a kamerába, hogy az előadástól bármennyire is fellelkesült néző ezt látva inkább mély letargiába zuhan. És persze a legjobb kivetítő és hangszóró sem tudja pótolni az élőzene varázsát, azokat a gesztusokat, rezgéseket, valóban fizikai hatásokat, azt az örömet, amit a hangszerét megszólaltató ember tud okozni a játékát hallgató másik embernek.
Ez az, ami egy év után nagyon hiányzik. Sosem gondoltam volna, hogy a „Tiszteletjeggyel” rovat egyszer akár arról is szólhatna, hogy e sorok írója hogy könyörgi be magát azokba a koncerttermekbe, ahonnan a koncerteket közvetítik, természetesen úgy elhelyezkedve, hogy a kamera semmilyen szögből se leplezhesse le a zenei elvonási tüneteit csillapítani igyekvő „betolakodót”. Most sem szólhat ilyesmiről ez a cikk, hisz azon nyomban leleplezném a kakasülőn vagy a hátsó sorok valamelyikében engem elrejtő zenekari szervezőt, karmestert. A nyilvános játék iránti vágyamat természetesen nem kezelhetem ilyen illegális módon, ugyanakkor, ha – a mindnyájunkat körülvevő számos tragédia ellenére – már annyi szó esik a nyitásról, érdemes a nemzetközi példákra támaszkodva elgondolkodni azon, hogy hogyan lehetne a zenét mint közösségi élményt újra közkinccsé tenni – természetesen az egészségügyi szempontok maximális figyelembevételével.
Látva, hogy nemcsak a közönséget, hanem a zenekari tagokat is mennyire megviseli a találkozás hiánya, a Berlini Filharmonikusok vezetősége elhatározta, hogy a március 20-i hangversenyüket közönség előtt, igaz, csak félházzal fogják megtartani. A projekt indulásától kezdve világossá tették, hogy egy kísérletről van szó, még ha az alapos, számos szakértőt mozgósító akció során a bizonytalanságokat valóban minimálisra csökkentették is. A távolságtartás, a maszkviselési kötelezettség és az ezer fős publikum koncert előtti tesztelésén kívül még arra is odafigyeltek, hogy a szellőztetőberendezések optimális irányban és sebességgel tereljék a Filharmónia nagytermének levegőjét.
A koncertről és a haditervszerű előkészületekről szóló filmben megszólalnak a zenekar tagjai is. Csajkovszkij Rómeó és Júlia szvitjének – amely az est programján is szerepelt – érzelemdúsan áradó melódiájával a háttérben Stefan Dohr szólókürtös elmondja, hogy a kezdeményezéssel jelzést akartak adni minden más együttesnek: nagy szervezőmunkával, de meg lehet oldani az élő találkozást zenekar és közönség között. Andrea Zietzschmann intendáns és munkatársai világosan ki is mondják, hogy egyfajta világítótoronynak tekintik magukat, és hogy nagy szerencséjük, hogy a legjobb szakemberekkel és a tömeges tesztelésben nagy gyakorlatot szerzett egészségügyi vállalkozással működhettek együtt az előkészítésben. Albrecht Meyer szólóoboista az üres nézőtér előtt adott koncertek kapcsán arról panaszkodott, hogy az utolsó taktusok utáni „fülsüketítő csend” rosszabb volt minden másnál.
A koncert természetesen óriási sikert aratott – voltaképp már akkor, amikor még egy hang sem szólalt meg. A pultokhoz beszivárgó muzsikusokat olyan üdvrivalgás fogadta, ami máskor egy nagyon jól sikerült előadás után is ritka. A Csajkovszkij mű mellett felhangzó Rahmanyinov szimfónia a karmester, Kirill Petrenko számára jutalomjáték volt. A szentimentális orosz lélek mesterművei ugyanakkor az érzelmileg „kiéheztetett” publikumra is a reveláció erejével hatottak.
Lássuk be, nem tudhatjuk, hogy járványügyi szempontból mit hoz a jövő. Adja Isten, hogy elmúljon a bezártság, de a civilizációs fejleményeket tekintve és a közegészségügyi szakembereket hallva számítanunk kell a maszkban távolságtartó, előzetes tesztelést megkövetelő együttlétek állandósulására is. A berliniek sikerrel záruló, de kétségkívül embert próbáló kísérlete bizonyította ennek megvalósíthatóságát. Ha olykor rögös is, mindig van út a zenéhez.
