ÉLMÉNY-MÜPA

0
209

Zenekari hangverseny – élőben. A pandémia-mentes időben mindennapjainkhoz tartozó kulturális kínálatnak már a ténye is vágyálomként felértékelődött az elmúlt időszakban. És hasonló mértékben éltük meg a MÜPA-hiányt! Éppen ezért augusztus 15-e emlékezetes dátum lett sokak életében.

A koncertévad „előszezonjának” tekinthető a Müpa újranyitása. Ehhez húzónévnek az idén április 19-én 85. életévét betöltött Zubin Mehtát választották, aki évtizedek óta rendszeresen visszatérő vendége Budapest hangversenytermeinek, azzal az együttessel, amelynek 32 éven át volt zeneigazgatója. A véletlenek játéka, hogy ő betegség miatt lemondani kényszerült ezt a fellépést, de jött az Orchestra des Maggio Musicale Fiorentino, beugró vendégkarmesterként Lorenzo Viottival. A változásra flottul reagáló szervezés az aktuális műsorfüzetet ennek megfelelően készítette, címlapján a szólista, Rudolf Buchbinder képével, aki első alkalommal lépett fel nálunk. A műsoron Brahms d-moll zongoraversenye és Beethoven 6., „Pastorale” szimfóniája szerepelt.

A helyszínen az volt az érzésem, hogy a legtöbbeket nem a műsor, sőt, nem is a közreműködők – többé-kevésbé ismert – neve vonzott. Ismét jönni a MÜPÁba, ismét a MÜPÁban lenni: ennek jóleső érzését árasztotta megannyi tekintet. És valóban: pótolhatatlan élmény volt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, a légkör! Hogy milyen zenei eseménynek lehetünk részesei, az már szinte csak hab a tortán!
Ennek a légkörnek köszönhető, hogy a nálunk többnyire megszokott „lelkes tetszésnyilvánítás” jutott a produkciónak. Mondhatni, kritikátlanul. Mert kifogásolnivaló bőven akadt volna, de ezek javarésze inkább szakmai tanulságként csapódott le. (Nem ott és akkor, ünneprontásként, hanem később, felidézve a – ténylegesen – hallottakat.)
Itt van rögtön a vendégkarmester-probléma. Világszerte bevett gyakorlat, sőt, a dirigensek nagy része a vendégkarmester-gyakorlatra specializálódik (jóllehet, rengeteg zenekar működik, karmesterből még több van, vagyis, nem juthat mindenkinek saját együttes). Amelynek sikeréhez viszont mindenkinek magának kell kitaposnia az utat – semmiféle stúdium nem könnyíti meg azt. A művek alapos ismeretén túl a siker záloga, hogy sikerüljön elfogadtatnia magát a mindenkori együttessel, találjanak közös nyelvet, s akkor az eredmény közösen sajátnak elfogadott interpretációs elképzelés megvalósulása lesz. Ehhez elengedhetetlen a szinte állandó kísérletezőkészség, s a fáradhatatlan törekvés az eredményes zenei kommunikációra. Vagyis, minél fiatalabb egy karmester, annál kisebb az esélye, hogy rövid idő alatt „átformálja”, mondhatni, saját képére alakítsa alkalmi együttesét. Ilyesfajta törekvések híján viszont marad a kímélő üzemmód, amikor „békés egymásmellettélésben” töltik a zeneművek idejét. Kellemes hallgatnivalót ez is eredményezhet, főképp ha nem csupán egymásrakövetkeznek a hangok-dallamok-formarészek, hanem megtervezett koncepció birtokában.

A 31 éves Viotti aligha vállalkozhatott többre, mint közös (közösen vállalható) produkcióra. Tudhatta: a hosszú fennállása óta több rangos karmesterrel eredményes időszakokban gazdag zenekar Fabio Luisi 2019-es távozása óta elárvult, ami a pandémiától (s a vele járó zenélési szükségállapottól) eltekintve is kétségkívül visszaveti az együttes teljesítményét. (Daniele Gatti szerződése ígéretes; a vele való közös rendszeres munka 2022-től remélhetőleg fellendíti a zenélés színvonalát, s ami ahhoz elkerülhetetlenül szükséges: a minőség iránti igényt.) A hangfelvétel(ek)kel begyakorolt koreográfia árulkodott ugyan zenei elképzeléseiről, de legritkábban fordult elő, hogy azokat megvalósítandó zenei megoldásokért érvényesítette volna (leginkább a ritmikus karakterekhez adott inspiráló gesztusokat). A kölcsönös egymásrafigyelés hiányát jeleznék az olyan pontatlanságok, amelyeket aligha lehet alkalmi esetlegességnek tekinteni. Brahms d-moll zongoraversenyében meggyőződhettünk a 75. évében járó (nemzetközileg elismert) pianista rendkívül jól karbantartott technikájáról, s ezzel összefüggésben a fáradhatatlanságáról (ezt bizonyítandó, ráadásként Johann Strauss-parafrázist játszott – ami árulkodó jele annak, hogy számára a professzionális szereplés hasonlíthatatlanul fontosabb, mint maga az előadott mű).
A Pastorale-szimfónia könnyebb feladatot jelentett a zenekarnak, kezdték magukat megszólítva érezni a szólista-feladatot kapó muzsikusok, a vihar-jelenetnél érezte leginkább otthonosan magát az együttes – de a tudatos formai építkezés hiányát letagadhatatlanul jelezte vissza a közönség, elbizonytalanodott tapsolással a kompozíció végén.

A kétségkívül gesztusnak szánt ráadás (Brahms egyik Magyar tánca, mi más!) elszomorító volt. Sokak által idézett (ki tudja, kitől származó) mondás jutott róla eszembe: kertésznek saját kertjéből való virággal kedveskedni?! Tény: bármi másnak jobban örültünk volna. Valami szívből jövő, saját muzsikájuknak.

De az ilyen „apróságok” sem csökkentették az élményt: ismét a MÜPÁban! És a vágyat: bárcsak ne ritkaság-élményként kellene elkönyvelnünk az ilyesmit!

Fittler Katalin