Malina János
November 11-én a Festetics Palotában adott bérleti hangversenyt a Duna Szimfonikus Zenekar, „K & B klasszikus és barokk” címen. Operarészletek és hangszeres kompozíciók szerepeltek – azonos súllyal – a Horváth Gábor állandó karmester által vezényelt koncerten.
Az est programja kifejezetten arányos és mintaszerű volt: az első rész volt az operáé, amely néhány rövid hangszeres tétel, illetve egy divertimento mellett Händel, Vivaldi és Mozart operaáriáiból és duettjeiből válogatott; a második félidőt pedig egy-egy többtételes barokk, illetve bécsi klasszikus kompozíció alkotta. A műsor megalkuvás nélkül értékes művekből építkezett, ám eközben bármiféle közönség számára vonzónak bizonyult.
Az első félidő Mozart-blokkal indult, s ebben az est két énekese, Felszeghy Judit és Blaskovics László – 18. századi kosztümben – két duettel mutatkozott be a Titusz kegyelme című operából. A két ellentétes karakterű – szerelmi, illetve összeesküvő – kettősben a szólisták kitűnő összhangban, zenei és kifejezésbeli érzékenységgel, technikailag is kifogástalanul, stílusos énekléssel mutatkoztak be; Felszeghy üde csengésű, hajlékony hangja és Blaskovics tartalmas és finoman árnyalható falzettja jól egészítette ki egymást. Mindkét duettnek volt sava-borsa, levegője. (A műsort ismertető Zelinka Tamás óvatosan „nadrágszerepekről” beszélt, noha a félidő folyamán Blaskovics által alakított négy karakter közül csak egy volt nadrágszerep a szó szoros értelmében, a másik hármat eredetileg kasztrált énekesek szólaltatták meg; az egyiket maga Senesino, a kor egyik nagy sztárja. Persze érthető volt a moderátor tartózkodása, hiszen effajta szokásostól eltérő tartalmak terjesztéséért manapság igen könnyen befóliázhatják az embert…) A duetteket Mozart Az álruhás kertészlány című operájának nyitánya vezette be, és a K 136-os D-dúr divertimento követte. Ez utóbbi jó tempókkal, lendületes előadásban szólalt meg, bár talán egy csöppet motorikusan, az ideálisnál kevésbé plasztikus agogikai tagolásokkal. Az – eredetileg vonósnégyessel történő előadásra szánt – darab felelgetős játékai pedig jobban érvényesültek volna, ha a két hegedűszólam távolabb helyezkedik el egymástól.
Mozartot követően Händel, illetve Vivaldi egy-egy operaáriáját hallhattuk Blaskovics Lászlótól, illetve Felszeghy Judittól; majd – egy nyúlfarknyi Händel-tánctételt követően – ugyancsak tőle, a Julius Caesar című operából hangzott fel a címszereplő és Cleopatra csodaszép szerelmi duettje, a „Più amabile beltà”.
Blaskovicsnak kétségtelenül az első szám, az Alcina „Verdi prati” című áriája nyújtotta a legjobb lehetőséget a bemutatkozásra: szépen formált, nem egyszer szárnyaló dallamíveiben kibontakozhatott értékes hanganyaga, és pianói is kifejezőek voltak – egy-egy pillanatnyi intonációs megingása mindezen nemigen változtatott. „Agitata da due venti” című viharáriájában (Vivaldi: Griselda) Felszeghy ízelítőt adott koloratúr- és virtuóz képességeiről a nagy hangközugrások és a pergő skálák magabiztos eléneklésével. (A gyors menetek pontos szinkronitása inkább a vonósoknak okozott gondot egy-két esetben.) Végül pedig a duettben a könnyed és játékos elemek meg az inkább ironikus hatású sóhajmotívumok színesítették a zenei képet.
A második félidő első darabja valójában csak válogatás volt: három tétel csendült fel Telemann furulyára és vonószenekarra komponált a-moll szvitjéből, Molnár Andrea szólójával. Itt ismét feltétlen dicséretet érdemel a műsorválasztás: ezt a darabot inkább csak a furulyások meg az elkötelezett „earlymusicisták” ismerik és becsülik, pedig különlegesen ihletett, bájos, a maga műfajában a versenyt Bach h-moll szvitjével is felvevő kompozícióról van szó. A nyitó Ouverture-ben tetszettek a „barokkos”, levegős pontozások és túlpontozások és a határozott dinamikai árnyalás; az „Air à l’italien”-ben jól érvényesült Telemann jellegzetes, választékos érzelmessége és a zene gesztikus fogantatása; bár a „szabályszerűen” felülről indított zenekari trillákban talán nem érvényesült kellően a disszonáns indítás barokkos érzete. A Réjouissance-ban pedig jól ragadták meg a zene fölényes, könnyed eleganciáját. Molnár Andrea élő, magabiztos, játéka, a zenekarral egyensúlyt tartani tudó és önmagában is világítóan szép furulyahangja pedig főszerepet játszott az előadásban.
A zárószámot, Haydn „Reggel” szimfóniáját a zenekar mintegy háromszor akkora létszámmal adta elő, mint amire Haydn eredetileg komponálta; ez az egyes hangszerek szólóira kihegyezett darabban meglehetősen eltolta az eredeti arányokat. Ezzel együtt a karakterek a maguk természetességében jelentek meg: gyöngyöző I. tételt, szellemes triót, kedvesen mozgalmas zárótételt hallottunk, és sok jó szóló-megmozdulást. Ezek közül elsősorban a remek hegedűszólók és a IV. tétel mozgékony, briliáns fuvola-futamai voltak emlékezetesek. Horváth Gábor pedig, mint az egész koncert folyamán, precíz és külsőségektől mentes vezénylésével szolgálta a kitűnő összhatást.
